The Elder Scrolls IV: Oblivion RemasteredTeszt

Az első dolog, ami az embernek feltűnik az Oblivion Remastered kapcsán, az az enyhén szólva is feljavított grafika. A projekt tető alá hozásával megbízott Virtuos csapata alapjaitól építette újjá a játékot az Unreal Engine 5 segítségével, aminek hála a helyszínek jóval részletesebbek és látványosabbak, az NPC-k modelljei pedig jóval karakteresebbek lettek. Külön érdemes kiemelni a fényeket, amik valami pazarra sikeredtek, legyen szó akár a fák ágai között átszűrődő napsugarakról, akár a katakombák mélyét megvilágító fáklyákról. Egyedül az a sajnálatos, hogy a játék erőteljesen megfakult az eredeti verzióhoz képest. A 2006-os Oblivion látványát alapjaiban határozták meg a harsány, élénk árnyalatok, amik mellett a remastered kiadás realisztikusabb, visszafogottabb színkészlete egyszerűen vérszegénynek érződik.

Ha pedig már a kérdéses hasznosságú grafikai változtatásoknál tartunk, muszáj még kitérni az UI-ra is, amit alaposan leegyszerűsítettek a Virtuos emberei. Ez helyenként egyáltalán nem probléma, például a világtérkép sokkal jobban olvasható így, hogy a képernyő nagyját kitölti, a legtöbb helyen viszont az élénk színek hiányához hasonlóan olyan érzés, mintha a felújítás visszább lépett volna a 2006-os állapotokhoz képest. Engem személy szerint annyira nem zavart a modernebb menürendszer, de azokat is abszolút megértem, akiknek fáj a szívük a bonyolultabb, de cserébe stílusosabb variáns elhagyása miatt.

A grafika tehát látványosan feljavult, ezt leszámítva azonban olyan brutális változásokra nem érdemes számítanunk az újrázás kapcsán, avagy a játék címe nem szerénykedik, és ez valóban „csak” egy remastered kiadás, nem pedig egy teljesértékű remake. A történet ennek megfelelően ezúttal is Tamriel kontinensén, a Septim Birodalom központi tartományaként funkcionáló Cyrodiilban játszódik, a fő konfliktust pedig a fenti birodalom császára ellen elkövetett merénylet szolgáltatja, melynek hatására szó szerint feltárulnak a pokol kapui, és kezdetét veszi az Oblivion krízis.

Mi magunk a The Elder Scrolls széria hagyományainak megfelelően egy egyszerű rabot alakíthatunk, aki a semmiből érkezve válik az események központi figurájává, és aki azt a feladatot kapja a császártól, hogy találja meg a királyi vérvonal örökösét, és állítsa meg a Tamriel kontinense ellen intézett daedra inváziót. Ahogy az már ennyiből is leszűrhető, az Oblivion nem távolodik el túlságosan a high fantasy bejáratott megoldásaitól, cserébe azonban azokat nagyon magabiztosan használja, és egy teljesen őszinte, mindenféle cinizmustól mentes történetet mesél el a jó és a rossz örökös küzdelméről, melybe ugyanakkora öröm most belemerülni, mint 2006-ban is volt.

A történet mellett pedig a játékmenet is megmaradt javarészt a réginek, avagy Cyrodiil tartománya továbbra is hatalmas, elképesztően részletes és tömve van felfedezésre váró romokkal, kazamatákkal, barlangokkal, valamint városokkal. Attól a pillanattól kezdve, hogy kilépünk az oktatópályaként szolgáló csatornarendszerből, és feltárul körülöttünk a világ, szó szerint akárhová mehetünk és akármit csinálhatunk, a játék nem fogja a kezünket és nem terelget minket passzív-agresszívan a főbb küldetések felé.

Ráadásul azt is hamar észre fogjuk venni, hogy nemcsak a játékmenet változatlan, hanem a hangulat is ugyanolyan, mint ahogy arra a régi szép időkből emlékszünk. Ez pedig egyáltalán nem a véletlen műve, avagy amíg a játék kinézetéért az Unreal Engine 5 felel, addig a modern máz alatt ott lapul a Gamebryo Engine eredeti kódja is, és a programot magát ez utóbbi motor mozgatja. Ennek megfelelően az Oblivion Remasteredben megtalálható minden olyan apróság, ami az eredeti kiadást olyan emlékezetessé és szerethetővé tette, legyen szó akár a random párbeszédekbe belekezdő NPC-kről, a dialógusok közben megfagyó külvilágról vagy az ikonikus „Stop right there, criminal scum!” üvöltésről.

Mindez azonban nem azt jelenti, hogy egy az egyben a 2006-os Obliviont kapnánk a pénzünkért, a remastered készítői ugyanis néhány helyen belenyúltak az eredeti receptbe. Az első és alighanem legfontosabb változtatás a fejlődést érinti, ami annak idején talán a program leggyengébb pontja volt. A régi rendszert sokan szidták a merevsége és a logikátlansága miatt, ezzel pedig alighanem a Virtuos emberei is egyetértettek, a felújított kiadás ugyanis már jóval letisztultabb szintezési rendszerrel érkezik, ami egyfajta átmenetet képez a Skyrim és az eredeti Oblivion megoldása között. A remastered emellett lehetővé teszi a sprintelést, gatyába rázza az eredetileg elég fapados harmadik személyű kamerát, kiegészíti a harcrendszert egy sor új animációval, valamint állít egy keveset a különféle képességek működésén is.

Végezetül komoly hiba lenne szó nélkül elmenni a program technikai oldala mellett, hiszen a néhol vicces, néhol komoly bugok lényegében a Bethesda védjegyének számítanak már a játékiparban. Annak idején az Oblivion sem szűkölködött ilyen jellegű problémákban, azonban a Virtuos becsületére legyen mondva, hogy ezen a téren is megpróbálták kikalapálni a programot a felújítás alatt. Mi a teszt során egy erősebb asztali PC-n próbáltuk ki a remastered kiadást (i5 12600KF CPU és RTX 4070 GPU), és 2K-s felbontás, valamint maximális grafikai beállítások mellett is csak néhány furcsaságba futottunk bele. Egyszer például egy fontos tárgy a világ minden kincséért sem akart megjelenni a ládában, ahol lennie kellett volna, másszor pedig társaink útkeresése mondott teljesen csődöt, de ezeket leszámítva minden rendben ment.

Steam Decken már egy fokkal árnyaltabb a kép. A játék ezen a platformon ellenőrzött besorolást kapott, és a kisebb helyszíneken valóban megy is minden, mint a karikacsapás, a nyitott világba kilépve azonban már megzuhan az fps szám, és a textúrák is néha a szemünk láttára töltődnek be. Összességében azt nem mondanánk, hogy a program katasztrofálisan vagy akár csak kiemelten nyögvenyelősen futna decken, de azért készüljünk fel rá, hogy ezen a platformon nem lesz kompromisszummentes élményben részünk.

Röviden és tömören az Oblivion Remastered pontosan az, amire a cím alapján számítani lehet: egy régi klasszikus ráncfelvarrott kiadása, ami a külcsínt jelentősen feljavítja, azonban a játékmenetbe csak ott nyúl bele, ahol feltétlen muszáj. A sztori változatlan, ahogy a világ felépítése és logikája se lett átszabva, ennek hála pedig a remastered verzió a legtöbb aspektusában hű marad az eredetihez, és felvillantja, milyen érzés is lehetett annak idején leülni a gép elé, és hagyni, hogy átjárjon minket a Bethesda alkotásának varázsa.