Elex IITeszt

Jax, miután megmentette Magalan világát, önkéntes száműzetésben tengeti remete életét romos kis viskójában, ami lakhely helyett inkább néz ki úgy, mint egy kezdő punk-rock banda első klipjének forgatási helyszíne, vagy egy olyan lélekvesztő, ahová heroinisták járnak meghalni. De mit van mit tenni, a hősöknek néha cudar sors jut, és ez hirtelen még rosszabbra fordul: kék helyett lila meteorit üt lyukat a megkérdőjelezhető mentális állapotot tükröző ingatlanba, ami után (értelemszerűen) lila űrkutyák kezdik kergetni. Ha nem lenne így is elég baja, az egyikük egy harapással megfertőzi, melynek szövődményei a spontán űrnyelven való hadoválás, valamint a hupilila hányás. Állapota tehát szuboptimális, ezért felkeresi régi barátait, bajtársait, és a rezidens független és erős nőt, Caja-t, akivel a színfalak mögött egy koraérett, de legalább ennyire hátborzongató gyereket is összehozott a két epizód között.

Ha valaki naivan azt hinné, hogy az első rész megpróbáltatásai után Jax végre nem a nulláról indul, az nagyot téved. Harc szempontjából minden kezdődik elölről: megfáradt vascsővel vagyunk kénytelenek (hosszasan) hadakozni még a legnyüzügébb óriáscsirkével is. Az a 10-15 óra, mire érdemben harcképes lesz, úgy bekkelhető ki, hogy társként szegülő NPC-ket használunk golyófogóként. Ami legalább némi magyarázatot ad arra, hogy hősünk hogyan végezte páriaként: szemlátomást egy pszichopata, aki csupán kellékként gondol a barátaira. Mondjuk őket sem kell különösebben félteni, mert sokszor a kispadról nézik, ahogy a vadvilág darabokra szaggatja Jax-et. Amilyen az adjon isten, igaz? Persze a magyarázat ennél jóval prózaibb: az NPC-k mozgása, és úgy általában az AI egy fikarcnyit sem fejlődött, ezért a leghasznosabb fegyver továbbra is az ellenfél tereptárgyakba és forgolódásba való beakasztása.

De tegyük fel, hogy lóti-futi, és többnyire elég középszerű (ám néhol üdítően vicces) beszélgetős feladatokkal felcsövelünk az öt frakció egyikében. A korábbi három (Clerics, Outlaws, Berserkers) mellett megjelenik az Alb, mint elitista „szuper ember” klub, valamint a Morkon, a föld alatt megzakkant szadista szekta. Ha beavatnak, elérhetőek lesznek olyan skillek, melyek egy része egyenesen megy a kukába, egy másik része pedig annyira erős, hogy agyonvágja az egész fejlődési ívet, meg úgy magát a kihívás faktort. Déjá vu, hisz pontosan ugyanez volt az Elex-nél is, és ez most sem változott. Sebaj, hátha egy másik RPG alappillér, az attribútumok alapján alakítható párbeszéd kidolgozottabb lett! Mondhatni... legalábbis abban az öt darab dialógusban, amikor egyáltalán előfordult.

A fegyverek többsége rémesen fantáziátlan. Például a plazma fegyver és a számszeríj között effektíve csak a lövedék színe a különbség. Igaz, hogy van sebzéstípus rendszer, de a gyakorlatban semmi jelentősége. Se az ellenfélre, se a játékosra nézve, mert a puszta sebzés mértéke mindent felülír. Pedig e köré nem csak az arzenált építették, de például az implantátumokat, ételeket és recepteket is: ilyen-olyan ellenállásokat adhatnak, ami hangzatos, csak épp semmi értelme. Ellenben például manát töltő étel receptet a játék végéig sem találtam, amire nagy szükség lett volna. És ugyanez a fejetlenség szövi át a fegyverfejlesztés metódusait is, amit ráadásul a(z ismét) szigorú követelményrendszer korlátoz le túlságosan. Mechanikai szempontból tehát borzasztóan elnagyolt és átgondolatlan. Ahogy az sem segít, hogy a darabos animációk és a műanyaghatású modellek ellenére a gépigénye meglepően magas, városokban pedig (bár a község kifejezés jobban visszaadná a komplexitásukat) garantált a framerate esés, konfigurációtól és beállításoktól függetlenül is.

Adódhat a kérdés, hogy van-e egyáltalán értékelhető aspektusa a játéknak? Nos, a kézzel alkotott sci-fi / poszt-apokaliptikus / fantasy keverék világ néhány helyszíne egész pofás, még úgy is, hogy a bejárható terület nagy átfedéssel operál az első rész térképével. Igaz, hogy számos lokációt átdolgoztak, de még így is többször érhető tetten az újrafelhasználás a kelleténél. A jetpack ezúttal is szerves része a felfedezésnek, és a terep gondosan lett e köré a lehetőség köré szabva, ami szintúgy pozitívum. A sztori ugyan átlagos, de ha valaki mégis rákap a hamisítatlan Piranha Byte életérzésre, annak több végigjátszás is garantált a frakciók miatt, és első nekifutásra is 40+ óra tartalmat biztosít. Ismerősen hangzik a summázás? Nem véletlenen, ugyanis szinte szóról-szóra ugyanerre jutottam anno az Elex-et tesztelve. Az idő viszont mára könyörtelenül eljárt felette. Ami az ezredforduló után kultuszjáték volt (Gothic), az később fokozatosan elfáradt (Risen), mostanra pedig önmaga paródiája lett (Elex), ami így a második felvonásra már inkább hat egy szakállas és drága viccnek, mintsem egy korszerűsített klasszikusnak.