Emlékszem régen mekkora dolog volt számomra végig nézni a Final Fantasy VIII végét. Talán azért, mert ez volt az első a már rengeteg részt megélt sorozatban, vagy talán azért, mert abban a pillanatban változott meg bennem valami. Ennek a változásnak köszönhetem azt, hogy rengeteg szép történeten küzdöttem magam végig, rengeteg élménnyel gazdagodtam és még többször mentettem meg a világot a gonosztól. Számomra akkor vált a Squaresoft az egyik kedvenc csapatommá. Szerettem bennük azt, hogy nem csinálnak folytatásokat, még ha nem is varnak el minden szálat a meséik végére, szerettem a kreativitásukat és azt, hogy a játékaiknak volt egy olyan hangulata, amit nem tudnék leírni, de mindig ott volt amikor játszottam velük. Aztán jött a feketeleves, az egyesülés az Enix-el. Ekkor megint megváltozott valami, ugyan nem bennem, leginkább az “új” cégben. Jöttek a folytatások, a side story-k, van, ami külön játékként, van ami filmként. Furcsa volt. Persze itt is megvan a szép körítés, csak az a valami tűnt el amit régen éreztem.
Final Fantasy III, a játék amit vártam, mert szerintem ahogy sokaknak, ez a rész kimaradt, hiszen az eredetileg 1990-ben megjelent játék sosem jelent meg hivatalosan angol nyelvterületen. Sokak szerint egyébként ez volt az első Final Fantasy aminek komolyabb története volt.
Egy nap egy földrengésnek köszönhetően egy Ur nevezetű városka melletti barlangban egy eddig elzárt terem nyílik meg. Főszereplőn Luneth talál rá erre a nyílásra, ahol rátalál az egyik fény kristályra. A fény kristály a fény harcosaként azonosítja, és azt a rossz hírt közli neki, hogy neki és három másik fény harcossal meg kell menteniük a világot. Ami változott az eredeti verzióhoz képest, hogy itt karaktereinknek rendesen megvan a maguk története, illetve személyiségük.
A remakeknél eddig megszokhattuk, hogy minimális újítások kerülnek beléjük, esetleg kiegészülnek egy-egy videóval, vagy maximum nagyobb felbontású spriteokkal kicsit befogadhatóbbá teszik a régi játékok kinézetét. A Final Fantasy III harmadik részénél teljesen más a helyzet, teljesen új köntöst kapott a játék, de nem akármilyet. Fogták a játékot és egyszerűen átültették az egészet 3d-be. Egy jó pont a Squarenek. No nem azért mert 3d, hanem mert törődtek a játékkal, és nem csak egy egyszerű portot kaptunk. És nagyon jó látni, hogy mikre képes a DS, mert az, amit a kijelzőnkön látunk igencsak impresszív. Ha már a kijelzőről esett szó nagyon eléggé frusztrálónak tartom, hogy teljesen felesleges a felső kijelző a játékban, hisz nem sok mindent mutat, maximum a térképet, ha a világtérképen mászkálunk, vagy ha különböző barlangokat, útvesztőket fedezünk fel vagy ha a menüben mászkálunk. És amondó vagyok, ha már két képernyő áll rendelkezésünkre, akkor azt illene rendesebben ki használni, hisz a DS-nek szerintem a dupla kijelző a szexepilje.
A harc rendszer maradt a régi. Sima egyszerű, egyszer én egyszer az ellenfél üt. Ez azt jelenti, hogy a harcok elején kiadjuk az utasításokat hőseinknek, és utána már csak végig kell néznünk amint végre hajtják a feladatukat. Azt, hogy éppen ki támad először azt a gép a szintünkből és más adatokból számolja ki. Ha már a harcnál tartunk akkor meg kell említeni azt is, hogy főhőseink különböző kasztok közül választhatnak. Lehetünk harcostól kezdve fekete mágusig minden. Ami külön pozitívum, hogy bármikor tudunk választani ezek közül. Ami azért is jó, mert ha utunk során elbukunk, akkor más kasztokkal nekivághatunk újra annak az ellenségnek. És ami még nagyon tetszik ebben, hogy ha harcosból átmegyünk fekete mágusba, akkor a ruhánk is megváltozik. Kinézetre nagyon aranyos karaktereket kapunk, leginkább a Crystal Chronichles karaktereire emlékeztetnek, akár azt is mondhatjuk, hogy tipikus chibi karakterek. A játékban egyébként összesen 23 kaszt található, és ezek közül az egyik, név szerint az Onion Knight ami rejtett kasztként található meg.
Ami a zenét illeti, az eredeti verzió zenéit mint ahogy, rengeteg más Square játéknak is Nobuo Uematsu komponálta, de a DS-es verzió újra lett hangszerelve Tsuyoshi Sekito és Keiji Kawamori által. A zenékről olyan sokat nem tudok írni, de köszönhető Uematsu zsenialitásának egyszerűen gyönyörűek, és nem egyszer vettem azt észre, hogy nem haladok a játékban, csak hallgatom a háttér zenét.
A játék wifi támogatást élvez. Ez által leveleket tudunk küldözgetni más játékosoknak, vagy mellék küldetéseket tudunk megnyitni.
Nagyon nagy negatívum számomra az, hogy a játékban ismét elmaradtak a jól megszokott save pointok. Természetesen lehet menteni, csak ezt egyedül a világtérképen tehetjük meg, amit azért tartok kínosnak, mert ha egy hosszabb útvesztő végén levő főellenségnél halok meg akkor kezdhetem az egész akár félórás-órás mászkálást az adott helyszín legelejéről. Ami tovább nehezíti a dolgunkat, hogy szerintem igen kemény ellenfelekkel találkozhatunk a játékban, és ha nem vagyunk megfelelő szinten, akkor akár egy mezei harctól is megizzadhatunk. Persze ez mind megoldható egy több órás tápolással, de vannak részek ahol inkább haladnánk előre, hogy még többet tudjunk meg a történetből. Ami furcsa, hogy a játék lassúnak tűnik, nem zavaró, csak van egy olyan érzése az embernek, hogy egyszerűen lassú.
Fent írtam arról, hogy a régi Square játékoknál volt valami ami miatt nagyon szerettem a cég játékait, de ezek eltűntek a későbbiekben. Picit úgy érzem, hogy ez most kezd vissza jönni. Lehet ez azért van mert, végre sikerült bepótolnom ezt a részt is, és ez csak egy remake ami egyszer már megjelent. De jelen volt ez az érzés, és reménykedem benne, hogy a többi Square által megjelenő játékban is meglesz ez. Soraimat azzal zárnám, hogy ez a játék iskolapéldája annak, hogy miként kell egy remaket készíteni, hisz a Square a történetet leszámítva a nulláról építette fel ezt a játékot és remélhetőleg arra fogja késztetni a jövőben remaket készítő fejlesztőket, hogy dolgozzanak meg a pénzükért. A játékot pedig csak ajánlani tudom minden jrpg és Final Fantasy rajongónak, még akkor is ha emulátoron már letudták ezt a részt.