Megmondom őszintén, hogy nem sokat hallottam az Artoon remekművéről, a Vampire Rain-ről, egészen addig, amíg a kezembe nem kaptam Liquid-től a tesztpéldányt, egy "ne számíts sokra, de írjál róla" mondattal. Néha egész kellemes csalódásokban lehet része az embernek, ha nulla ismerettel és háttérinformációval lát neki egy játéknak. Főleg ha az egy vámpíros játék! Imádom a Vámpírosdit. Na most nem arra gondolok, hogy hétvégente két műanyag szemfoggal tekergek a Margitszigeten és ijesztgetem az embereket, hanem rajongásom inkább a könyvek, filmek, rajzfilmek, képregények és mondhatni bármilyen médiára vonatkozik amiben vámpírokról van szó. Hála azt égnek még kis hazánkban is szép számmal elérhetőek a Vampire fantasyk, így az erre fogékonyaknak (FOGékoNYAK, vágjátok ;) nincs okuk panaszra. Kivéve akkor, ha megszerzik ezt a játékot. Na de ne szaladjunk előre.
Alapvetően semmi baj nem lenne a játékkal, ha az egyenletünkben, aminek a segítségével értékelünk, megváltoztatnánk pár összetevőt. Kezdve azzal, hogy nem jó a dátum. Repüljünk vissza vagy 5 évet, egészen 2002-ig, és ha már ott tartunk, váltsunk is gyorsan platformot, legyen PlayStation 2. Ha eddig megvagyunk, akkor már csak annyi van hátra, hogy kitörlünk két nevet a videójátékok nagy történelemkönyvéből. Az egyik a Metal Gear Solid, a másik pedig a Splinter Cell. Na, ha ez a két, maga nemében briliáns alkotás soha sem látta volna meg a tévéképernyőkről visszaverődő napvilágot, simán mondhatnánk a Vampire Rain-re, hogy egy jó játék. De mivel esetünkben erről szó sincs, így nyugodtan maradhatunk az eredeti egyenletünknél. A megvalósítás, a látványvilág pont olyan, mint 2002-ben, ami annak a korszaknak bók, a jelenleginek pedig szégyen. Azért félreértés ne essék, habár technikailag fejlettebb a játék, mint az ősei, kidolgozottságban, részletességben és úgy egészében köszönőviszonyban sincsenek. Olyan, mint egy Splinter Cell light.
Semmi gond nincs azzal, ha az alkotók a jobbtól nyúlnak ezt-azt, ha mindazt okosan és elegánsan teszik. Esetünkben, erről szó sincs. Amúgy a sztori magában fenomenális. Soha, sehol nem találkozhattunk még ennyire jól kidolgozott, mélyen szántó gondolatokat gerjesztő történettel, ami a legjobb RPG-ket is a földbe döngöli. Van egy főhősünk, aki egy nagyon szimpatikus, fekete latexes kommandós ruhába öltözött, borostás, a fején egy 3 csöves szemüveget (hm, hol is láttam én már ezt?) viselő figura, akiről már az elején kiderül egy nagyon eredeti, C kategóriás hálivúdi filmbe SEM méltó párbeszédből, hogy volt már dolga a fő problémát okozó csúnya vérszívókkal. A játék színvonalát hűen tükrözi már önmagában az is, hogy mennyire eredeti, mondhatni formabontó nevet találtak ki szörnyeinknek, akik legtöbbször vámpírok, és ebből kifolyólag csak éjszaka másznak elő rejtekhelyeikről egy táplálkozó séta erejéig. Na, hogy hívjuk őket? Dobpergés! NightWalkers! Igen, tudom. Annyira egyszerű, mégis annyira zseniális, én is ostoroztam magam, hogy nem én találtam ki, de persze aztán beláttam, hogy erre születni kell...
Nem hagytam magam eltántorítani a vérgagyi párbeszédes bevezetés után, belevetettem magam az akció sűrűjébe. Lényeg a lényeg, mint ahogy már említettem, menő kommandósok vagyunk, és mindenféle szuperfontos küldetést kell teljesítenünk, hogy megmentsük a világot, bla-bla-bla. Természetesen mindezt szigorúan éjszaka, amikor a legveszélyesebb. A játékban a feladatunk olyan egyszerű, mint egy pofon. Eljutni A pontból B pontba. Nem, nincsenek benne alternatív utak. Ne is keressétek, mindig csak egy helyen lehet felmászni, átmászni, átugrani, leugrani. Szépen odalapulunk a fal mellé, nézelődünk, futkosunk és megpróbálunk eljutni a célpontig. Mindezt sikerült úgy megcsinálni, hogy még azt a maradék élvezetet is elvegyék az egyszeri játékostól, amit a lopakodás nyújt(ana). Ahogy már fentebb is utaltam a Splinrer Cell-es hasonlatra, az irányításra ez hatványozottan igaz. Úgy képzeljétek el, mint az első SC részt, csak még annál is SOKKAL egyszerűbb mozgásrepertoárral. Alapvetően nem tudunk semmit sem csinálni. Erre rájöhettek az alkotók is, mivel "ügyesen" úgy alkották meg a pályákat, hogy ne is kelljen. Megyünk, A gomb, felmászunk, leereszkedünk, lecsúszunk meg hasonlók.
A harc, ami még talán egy kicsi pluszt jelentene a játékélmény szempontjából, szintén olyan, mint egy eunuch, azaz kivan herélve. Hiába tudunk lőni, ha szarra sem megyünk vele. A játék alaptörvénye roppant egyszerű, hasonlóan a többi részéhez: ha meglátnak, meghalsz. Mindegy, hogy hol vagy, mindegy, hogy milyen ügyes és gyors vagy, a nightwalkerek sokkal gyorsabbak. De nyugalom, nincs itten gond, mivel annyira rommá van scriptelve az egész játék, és olyan buták az ellenfeleink, hogy könnyedén kikerülhetőek. Az egyik kedvenc effektem, amivel megpróbálták egy kis újdonságot csempészni az amúgy nem sok újdonsággal rendelkező játékmenetbe, az az úgynevezett hatodik érzék. Na, hát ezzel is aztán nagyon kitalálták a tutit, mert hogy legnedvesebb álmaimban sem számítottam egy ekkora játék történelmi újításra az fix. Ha meglátnak, odafókuszál a kamera, elkezd remegni a joy, és mi nagyon izgulunk. Arrébb megyünk két lépést, és a nagy erős vérszívó rögtön meg is nyugodott, hogy oké, arrébb ment az a kommandós, most már újra béke van. Lelőni ezeket a mocskokat szinte lehetetlen, ha kiszagolnak, megéreznek, vagy meglátnak, másodpercek alatt odarohannak, ugrálnak, repülnek, és olyan sebességgel pusztítanak el, mint én hajnalban a sajtburgert, 3,14csa részegen. Kizárólag csapatosan, előre scriptelve sikerült ellenfelet likvidálni, az is csak a mázlinak köszönhetően.
Finoman fogalmazva nem alkottak túlságosan maradandót az Artoon-os srácok, nem is nagyon értem, hogy mi volt a céljuk ezzel az esős vámpírral. A körítés borzalmas, a megvalósítás nagyon gyenge, hangulat nincsen, kihívás nincsen, értelme nincsen. Játéknak gyenge, viccnek (ennyi pénzért) nagyon rossz. Csak azt tudom mondani, hogy mindenki kerülje el jó messzire és ne mászkáljon egyedül az esőben éjszaka! Na mentem vissza BioShockozni, ti is tegyétek ezt.