Háború. A háború soha nem változik. Huh, ez magyarul elég hülyén hangzik, meg amúgy is, a Battlefield: Bad Company nem Fallout, hanem... Battlefield. A DICE csapatos / katonás multiplayer csatározása egyfajta szub-zsánert ásott ki magának az online játszható multis lövöldék között, folytatásai készültek, és vadul klónozzák is - elég csak a szintén nagyon-nagyon sikeres Battlefront sorozatra gondolnunk.
A Battlefield eddig leginkább és elsősorban PC-s széria volt, a konzolvilág egyértelmű meghódításával eddig adós maradt a sorozat, még akkor is, ha a három éve megjelent Modern Combat az alapokat már megpróbálta átültetni. A Bad Company célja egyértelmű: Battlefield konzolokra, átgyúrt irányítással, átgyúrt interfésszel, és átgyúrt játékmenettel. A feladat méretes, a bukás veszélye kézzel fogható. És mégis: a Bad Company sikerrel veszi az akadályok többségét, a kontrollerre hangszerelt Harctér működik, és az eredetihez képest egyszerűsített, de még így is kellő mélységekkel bíró online / offline FPS élményt kínál az erre szomjazóknak.
Egy Battlefield játék esetében a single player szekció egy mondattal elintézhető lenne. Nincs ilyen, vagy ha van, akkor a multi pályákat járod be sokszor, bot-támogatással és ellenfelekkel. Gyakorlás az igazira, lehetőség a pályák betanulására, a járművek irányításának kiismerésére. A Bad Company az első olyan Battlefield, ahol teljes értékű single player kampányt találsz. A neved Preston Marlowe, és éppen most helyeztek át a 222-es hadtesthez, ismertebb nevén a Bad Company-hoz. A Bad Company azért rossz, mert rosszfiúkkal tömték tele - nem erőszaktevőkkel meg sorozatgyilkosokkal, hanem engedetlen, vaskos csínyekre és balhékra bármikor kapható katonákkal. Marlowe szakasza is ilyen, a csapatparancsnok Redford mogorva veterán, Sweetwater naiv tech-geek, Haggard pedig igazi redneck, aki imád robbantgatni.
Robbantgatni te is imádsz, egyébként, leginkább azért, mert lehet. Sőt: kell. A Bad Company alatt dübörgő Frostbite motor nagy újítása a környezet pusztíthatósága. A rombolás nem teljes körű, támfalakat például soha nem tudsz porrá zúzni, és az épületek is (előre meghatározott) darabokban szedhetők csak szét - de mégy így is látványos. És hasznos is, elsősorban a multiban. Mint ahogy maga a motor is rendben van, a megjelenített terület emberes nagyságú, és nem néz ki rosszul. Olyan nagyon-rettenetesen jól sem néz ki egyébként, a hatalmas bejárható terület megköveteli a szokásos kompromisszumokat. Az épületek folyamatosan ugyanazt a féltucat sémát használják, a falusi házacskák belülről tökugyanúgy néznek ki, és a textúrák is gyakran ismétlődnek. Kompromisszumok, kompromisszumok. Az összkép ettől függetlenül teljesen korrekt, a sebességgel nincs gond, maximum a v-sync problémákra (“szétszakadó képernyő”) különösen érzékenyek fognak felmordulni néha.
A single sztori a klasszikus filmet, a “Kelly Hősei”-t idézi. Egy csapat katona betéved az ellenséges vonalak mögé (szakadár szovjet utódállam - a katonás játékok standard gonoszai mostanság), rájönnek, hogy az ellenfél oldalán harcoló zsoldosok aranyban kapják a havi fizetést, és... igen, ők is akarnak belőle. Maga a történet eredetinek ugyan nem mondható, de jól adják elő - a játék nem veszi komolyan magát, a párbeszédek lazák és poénosak, különösen Haggard-nak jut néhány igen jó duma.
Gondok inkább a játékmenet változatosságával vannak. A Bad Company viszonylag lineáris vonalvezetésű játékmenetet próbál megvalósítani egy viszonylag nyitott környezetben - néha sikeresen, néha meg kevésbé sikeresen. Mivel a játék magját képező multiplayer erősen objektíva-alapú, a single is az, a kampány folyamatos “robbantsd fel ezt, foglald el azt, szerezd meg amazt” feladatokkal lát el. Ami még nem is lenne gond, ha mindezt “battlefiledesen”, egy nagyobb csapat részeként kéne végrehajtanod. De nem. Négyen vagytok, és a szakaszból TE vagy az egyetlen hatékony katona, a többiek ott kolbászolnak melletted, halhatatlanok, néha lelőnek valakit, és ennyi. A játék jellegéből adódóan a taktikus megközelítés kevésbé (finom szó) hatásos, az ellenfelek meglátnak egyszer, és onnan gyakorlatilag mindig tudni fogják, hogy merre jársz, a mesterséges intelligencia kifejezetten agresszív, jól jön a folyamatosan rendelkezésre álló gyógyító-injekció, meg a korlátlan számú respawn. A játék harmadánál elkezded hiányolni a “csatatér érzést” - ebből csak a végén, az utolsó “Ghost Town” küldetés során kapsz valamennyit, de ott is csak inkább a harctér káoszába kóstolsz bele, nem a közösen végrehajtott, ügyesen megszervezett rajtaütés örömeibe. A Bad Company single része ettől függetlenül működik, lehet sokat robbanthatni és lövöldözni, és szépen betanítja a karakter-használat alapjait. Marlowe egyfajta mindenes, a szigorúan kaszt-alapú multival ellentétben a játékban fellelhető összes fegyvert, támogató eszközt és (természetesen) járművet használhatja - az egyik misszió például szinte az elejétől a végéig a helikopteres akcióról szól. Lehetett volna jobb? Ja, lehetett volna, első próbálkozásnak nem rossz, de bőven van még mit csiszolni rajta.
Oké, lássuk a főételt, azaz a multiplayert, mert szingli hadjárat ide vagy oda, egy Battlefield esetében mégis ez a lényeg. Jelentem: a multi jó, nagyon jó. Ennek ellentmondani látszik, hogy jelenleg csupán egy játékmódot kínál, a Gold Rush-t. Pedig nincs itt ellentmondás - a Gold Rush igen élvezetes játékmód, és a szokásos battlefieldes körítéssel és lehetőségekkel megfejelve nehezen lehet megunni.
Adott két tizenkét fős csapat, egy támadó, és egy védekező. A támadók célja, hogy elpusztítsanak két darab ládát: robbanószert helyezhetnek rá (időzített, nem rögtön robban), vagy lassacskán szétlőhetik nehézfegyverekkel. A védők feladata: megakadályozni őket ebben. Egyszerűnek tűnik? Nem az. A támadók meghatározott számú respawn-lehetőséggel rendelkeznek, ha ez elfogy, vesztettek. És nem csak két láda van, hanem többször kettő: ha egy láda-párt sikerül felrobbantani, újabb játéktér nyílik meg, és ott is végre kell hajtani a feladatot - egészen az utolsó két ládáig. Mindkét oldal használhat járműveket: az arzenál (tankok, csapatszállítók, terepjárók, rögzített géppuskák, ágyúk, rakéta- és gránátvetők, motorcsónakok, helikopterek...) nem olyan terjedelmes ugyan, mint a PC-s kivetülésekben, de a pályák nagyságához és kialakításához tökéletesen passzolnak. A Bad Company multija kaszt-alapú, öt karakter-osztály közül választhatsz. Az assault a gépkarabélyos / gránátvetős, támadó kaszt; a demolition rakétavetővel és aknákkal operál; a recon mesterlövész; a specialist kommandós; a support pedig géppuskával felfegyverzett támogató - gyógyít, és járműveket is javít. Mint látható, a kaszt-kínálat zanzásított, több megszokott osztályt egybe tömörítő rendszert használ, sikeresen. Géppuskás medic? Úgy bizony, mindenki egy kicsinyke egyszemélyes hadsereg, a többféle lehetőségnek köszönhetően nagyon ritkán kerülsz “basszus, nem tudok mit csinálni, agyaggalamb vagyok” szituációba.
A Bad Company karakter-fejlődést is kínál. A ranked multi csaták során tapasztalati-pontokat szerzel, szinteket lépsz (maximum: 25), a szintlépésekért krediteket kapsz, a kreditekért pedig új fegyvereket vásárolhatsz. A kasztok “másodlagos képességeit” is így tudod megnyitni: az assault gyógyítja magát, a demo aknákat telepít, a recon a levegőből hajít lézeres irányítású bombát a járművekre, a specialist C4-gyel operál, a support pedig aknavető-csapást irányíthat a célpontra.
A tizenkét fős csapat három darab négyfős osztagra van bontva. Ez azért érdekes, mert kinyiffanás esetén két lehetőség nyílik meg előtted: vagy a soros csapat-bázison éledsz újra, vagy - ha van még életben lévő tag - az osztagod mögött. A támadók taktikájának egyik alapja, hogy a célterületre ügyesen behatoló csapattársak gyorsan “maguk után rántják” az éppen újraéledésre váró kollégákat.
A Bad Company nyolc pályát vonultat fel, ami első blikkre ismét kevésnek tűnhet, de nem az. Egyrészt a játék “szakaszos” felépítéséből következően nem nyolc, hanem nyolcszor négy / öt pályáról van szó, másrészt pedig (ritkán látni ilyesmit!) mind a nyolc térkép jól megtervezett, ügyesen balanszolt példány, itt, és a szintén jól kiegyensúlyozott kasztoknál mutatkozik meg a DICE sokéves tapasztalata a műfajban. A Gold Rush ráadásul nem marad örökké egyedül, az EA “hamarosan” ingyenes foltozás formájában a klasszikus Battlefield játékmódnak számító Conquest-tet is hozzáragasztja a Bad Company-hoz.
A multi hangulata, a játékélmény - normális társakat feltételezve - elsőrangú, a kihívás változatos, a fejlődési rendszer pedig éjszakába nyúló játékra sarkal. Két problémám van csak vele: a hangkommunikáció és a barátok játékba hívása osztag szintű, négyemberes (miért?), és nincs klán-támogatás. A kettő talán összefügg, egy csapat-szinten kommunikáló, összeszokott társaság a mindenkit összedobáló multiban valószínűleg porrá alázná a kevésbé egységes ellenfelet, de erre is van / lenne megoldás - “ranked plusz” meccs-létrehozásra lenne szükség (pecset, pecset!), kifejezetten tizenkét fős társaságoknak / klánoknak.
A Battlefield: Bad Company emberesen kivitelezett, jól összerakott és balanszolt sajátszemszögű lövölde - ami elsősorban még mindig a multiplayerben tündököl igazán. A single hadjárat jópofa bónusz, egyszer végignyomod, és nagyjából annyi, kétlem, hogy bárki is nagyon beleásná magát. A “vegyem vagy ne vegyem” döntés éppen ezért roppant egyszerű: vedd, ha hosszú távon tervezel vele online játszani. Töltsd le a demót, menj tíz-tizenkét menetet az Oasis pályával - benne van MINDEN, amit a játék multiban kínál. Ha elégedetten állsz fel mellőle, akkor a Battlefield: Bad Company a te játékod. Pont.