Guitar Hero 5Teszt

Gondolom senki nem fog késhegyre menő vitákat indítani, ha kimondjuk: a ritmusjátékok piaca lassan, de biztosan telítődik. Szinte minden hónapban kaptunk valami pötyögtetni valót (gondoljunk csak a legutóbbi Guitar Hero epizódokra, vagy a PSP-s Rock Bandre), és ez a helyzet karácsonyig mit sem fog változni. Gombafejűek, DJ-hősök és bandaalapítók között kell lavíroznia a Guitar Heronak, ha az ötödik résszel is a csúcson akar maradni.

Mindenki ismeri a játékszabályokat? Amennyiben nem, abban az esetben tudom ajánlani néhány régebbi tesztünk átnyálazását. Ha már tisztában vagyunk az alapokkal, és a tavalyi World Tour idején bevezetett hangszerek jelentősségével, nézzük, milyen újdonságokat tartogat nekünk a legújabb rész.

Kezdjük a hardware-el. A gitár valamelyest új designt kapott, csinos, gusztusos metálvörös előlappal, fehér koptatóval, igényesebb tapilappal. A gyanús minőségű dobot a Band Hero epizódnál óhajtják felújítani a fejlesztők, így egyelőre be kell érnünk a szokásos konstrukcióval.

Mi a helyzet az új dallistával? Nehéz a kérdésre objektív választ adni, hiszen a nép ízlését sem én, sem a dalrendet összeállító designer urak nem reprezentálhatjuk. Akadtak számomra kifejezetten izgalmas, máskor meg baromira unalmas, oda nem illő tételek is. Ismét vannak régi aranyfényű csodaslágerek (Queen, Dire Straits, Bob Dylan), punkos adrenalinlöketek (Blink 182, AFI, Thrice), vicces, nagy lazulások (Sublime, The Police, Eagles of Death Metal), kötelező trendizmusok (Vampire Weekend, Attack! Attack!) és csatakos metálhimnuszok (Iron Maiden, Megadeth). Érdekes módon a félelmetesen jól összeválogatott oldie nóták jelentették nálam a legnagyobb meglepetést. Guitar Hero őnagysága még mindig képes arra, hogy a régi, olykor már unalmasan sokszor hallott dalok rejtett zenei értékeit a laikus hallgató elé tárja, ez pedig kulturális szempontból hatalmas fegyverténynek mondható. Mondjon bárki bármit, az igényes zene terjesztésében a Guitar Heronak az ötödik rész után is nagy szerepe van a mai pocsolyaszagú popvilágban.

A válogatás leghangosabban szóló patronjait a felbukkanó meglepetés sztárok lövik el. Santana, Shirley Manson (Garbage) mellett az élők sorából már eltávozott zenészlegendák is felbukkannak a képernyőn. Kurt Cobain és Johnny Cash szerepeltetése merész húzás volt, de szerencsére a kegyeleten semmiféle csorba nem esett. (Neversofték egyszer már bizonyítottak Jimi Hendrix szellemének megidézésekor.)

A grafika fejlődése konstans a Guitar Hero játékokban. Ha lehet, most még vagányabb a körítés, az operatőr parádés mutatványokat ad elő, ráadásul az egész megjelenítés kapott egy gusztusos mélységélesség effektust, ami látványosan feldobja az összképet.

A menü és az egész interfész is alapos csiszoláson esett át. Sokkal könnyedébben, gyorsabban jutunk el a számokig, a beállításokkal kevesebbet kell bajlódnunk. A Party Play módot elindítva szinte totálisan mellőzhetjük a számok előtti gombnyomkodást. A játék elindít egy véletlenül kiválasztott nótát, a játékosok pedig “drop-in/drop-out” (azaz akkor szállsz ki és be, amikor csak akarsz) módon csatlakozhatnak. Ez jelentősen kényelmesebbé teszi a házibulik lebonyolítását, révén nem mennek el súlyos percek olyan vitákra, hogy ki akarja a bőröket verni, ki (nem) szeretne kornyikálni, ésatöbbi... Semmi sem kötelező, arra ugrasz be, ami épp jól esik.

Szintén nagy csinnadrattával beharangozott újdonság, hogy egy többfős játék során, akár mindenki tolhatja ugyanazzal a hangszerrel, így nem szükséges a bandaszett összes kellékét használni. Nem rossz a kezdeményezés, de elsőre inkább tűnik haszontalan funkciónak, mint esszenciális innovációnak. Persze az első házibuli után, ahol a Guitar Hero ötödik felvonása forog majd a gépemben, ez a véleményem lehet változni fog...

Ha már a többjátékos módot ecsetelem, hadd hívjam fel a figyelmeteket pár további új apróságra. Ha valaki a bandából bebukja a témáját, akkor ez immár nem jelenti a nóta végét. A többiek ügyes játéka képes lehet megmenteni a napot! Ennek a funkciónak személy szerint nagyon örültem - hányszor fordult elő, hogy egy kezdőbb játékost a vezérgitár mögé állítva a tíz perces metálhimnusz végén tréfásan felbukkanó szóló miatt buktuk az egész kört. Ez is egy olyan ráncfelvarrás, ami a játék partijellegét, a közösségi szórakozás érzetét erősíti. (Még akkor is, ha a Rock Bandben már láttunk ilyesmit...) A számok előtt különféle alfeladatokat is kapunk, bandával pedig úgynevezett “banda momentumokat” aktiválhatunk. Mindent a csillagokért és a pontokért, ugye... Maximalista szólójátékosoknak rossz hír, hogy ezek a feladatok mindig bizonyos hangszerekhez vannak kötve, így csak teljes hangszerkollekcióval lehetséges a maximális 8 csillag kihúzása a nótákból.

Az Xbox 360 tulajdonosok egy exkluzív ajándékkal is gazdagodtak. A Neversoftra mindig jellemző volt (Tony Hawk) a legapróbb részletekre kiterjedő karakterszerkesztő. Nos, az itt fogant rockerek mellett immár az avatárok is becsatlakozhatnak a játékba. Apró figyelmesség, jópofa megvalósítással. (Már messziről látom a kígyózó sorokat a fizetős avatar-ruhatár előtt.)

Ne felejtsük megemlíteni, hogy a GHTunes rendszere is megújult. Kétlem azonban, hogy továbbra is bárkit mélyebben vonzana a Guitar Hero keretrendszerében folytatott zeneszerzés. Akkor már inkább az a bizonyos sajtreszelő...

Az új Guitar Hero hozta a kötelező mutatványokat és az elvárt finomhangolást. Látványosabb, okosabb lett, és tartalmilag is bővült annyival, hogy a kezdetektől magas színvonal megmaradjon - minden esélye megvan, hogy a túlszaturált piacon is megállja a helyét. Szépen csendben áthelyeződött a hangsúly a többjátékos élményre, így mondhatni a Band Hero előtti út teljesen ki van már taposva.

Az ötös számú epizód összeszokott bandáknak kötelező bulikellék, szólistáknak ajánlott tananyag, az elektronikát előnyben részesítő rajongók meg várjanak októberig, amikor is a nekik készülő DJ Hero befut az üzletek polcaira.