Guitar Hero: Van HalenTeszt

Gitárhősök márpedig léteznek! Eddie Van Halen a modern rockzene egyik meghatározó karaktere, aki virtuóz stílusával, egyedi megoldásaival nagy kanál fűszert hintett a hard rock színtér sokízű katyvaszába. Egyesek szerint Ő a második legnagyobb hatással bíró gitárművész Jimi Hendrix után, mások csak szimplán a hajmetál előfutáraként tekintenek rá. A holland származású mágus életrajzán és életművén végigtekintve jogosnak tűnhet, hogy az úr saját epizódot kapjon a Guitar Hero játékok között.

A Guitar Hero: Van Halen nem a széria egyenes folytatása, hanem a sorozat bandacentrikus mellékágainak új hajtása. Minden adott egy jó balhéhoz - karizmatikus hős, szaftos zenék és technikás gitárjáték. A Van Halen összességében mégsem ér fel az utóbbi időkben megszokott színvonalhoz. De hátrább a pengetőkkel! Ne szaladjunk ennyire előre...

Miben kapunk újat? Mi lehet a játék vonzereje a banda főszerepeltetésén túl? Huszonöt VH nóta és tizenkilenc vendégsláger került ezúttal a korongra. Eddie-ék számai frenetikusan passzolnak az egész Guitar Hero játékmechanikához és életérzéshez. A dalok ragyogó módon vannak átültetve a hangszerekre, a gitársávok pedig (köszönetően EVH ízes riffjeinek és szólóinak) régen voltak ennyire izgalmasak, érdekesek. Gitáros szemszögből baromi nagy élményt nyújtanak az üveghangokkal, harmóniákkal és tapping szekvenciákkal teletűzdelt számok. Kár, hogy csak a David Lee Roth énekes nevével fémjelzett korszakot idézik a fejlesztők, de nyilván érthető, hogy a drámai szakításokkal és újraegyesülésekkel színesített zenekari biográfia nem tette volna lehetővé a teljes történeti lefedettséget.

Az alapokkal, a játék magjaként funkcionáló elemekkel tehát semmi baj nincs, sőt tényleg régen volt ennyire élvezetes a színes bogyóktól megrészegülten hajkurászni a csillagokat. (Nem, nem szedünk semmilyen tudatmódosítót. - a szerk.) A gond ott kezdődik, mikor a többi elemet próbáljuk összelegózni.

Alapvető probléma: érthetetlen a játék pozícionálása. A Van Halen rajongók általában a komolyabb gitárzenét kedvelik, ezt tényként leírhatjuk. Több ismerősömön, zenész cimborámon le tudom mérni, hogy körülbelül milyen zenei vonalat képviselnek, miközben pl. Van Halent is tisztelik, szeretik és elismerik. Nos, nekik garantáltan fejfájást okozna a listában található Blink 182 és Offspring dalocska, de kötve hiszem, hogy pl. a Yellowcard javítana a helyzetükön. Nekem mindenevőként semmi gondom nem volt a vendéglistával (sőt!), de borítékolható, hogy a közönségnek becélzott EVH fanok inkább kirohannak a világból, mint hogy végigerőlködjék a Pretty Fly tinihimnuszt.

A kiegészítő dalokat amúgy Eddie fia, a bandában basszusgitározó Wolfgang Van Halen válogatta össze. Az átlag játékos - és esetlegesen a VH munkásságát annyira nem ismerő ifjúság - számára messze nem lesz ijesztő a választék, hiszen mindegyik tétel nívós a maga műfajában.

A nagyobbik gikszer a prezentációnál jön a képbe. A grafika finoman szólva is egyszerűcske a legutóbbi Hero inkarnációkhoz képest. Az grafikus motorral egészen a World Tourig nyúltak vissza a fejlesztők, és a menürendszer is a régi sztenderdet idézi. Más magyarázatot nem tudok kiötölni erre a visszafejlődésre, mint hogy a játék már réges-rég készen volt, csak addig tolták a megjelenést, amíg a lobbirendszerben és grafikában felsőbbrendű ötös epizód learatta a babérokat. Sajnos efelett nem lehet szemet hunyni - számomra ez volt a legnagyobb csalódás a programmal kapcsolatban.

A hátterek unalmasak és fantáziátlanok, ráadásul a díszletek is valami korai PS2 játékból szöktek meg. (Nézzétek csak meg a víztükröt!) A figurák mozgását az első nótáknál szinte nem is figyeljük, de aztán feltűnik, hogy Eddie karja néha könyökből visszacsuklik, az arcáról soha nem fagy le a vigyor, a dobos kolléga animációja nem bírja követni (!) a témákat... ilyen igénytelen, otromba hibák eddig nem voltak jellemzőek a sorozatra.

Azt sem várhatják el a játékostól, hogy az ötös epizód áramvonalas lobbija után az ember visszaszokjon a régi döcögős multiplayer menükhöz. E húzás révén az összekovácsolódott baráti társaságokkal tolnak ki. (Szilveszteri partin hadd ne mondjam, mennyire macerás volt visszatérni a haverokkal a World Tour menüjéhez, két és fél óra laza GH5 jam után.) A szingli kampány sem hozza az elvártat - hiányoznak a bónuszcsillagok, a szponzori jutalomkörök, és a tetszőleges hangszer választásának lehetősége. Azaz, ha a játék elején gitár mellett tettem le a voksom, dobosként nem folytathatom a karriert. Ez egy olyan felszín alatt meglapuló hibája volt a régi GH epizódoknak, ami csak most, az legújabb játékok után tűnik fel az embernek.

Bár bátor dolog a Rock Band: Beatles után egy ennyire átgondolatlan, csiszolatlan, fapados játékkal előrukkolni. Mégsem ér porba alázni a Guitar Hero: Van Halent. A hozott alapanyag ugyanis kiváló, és a muzsika esszenciáját sikerült nagyon precízen, ízesen a hangsztrádára (note-highway) varázsolni. Ez a hősies teljesítmény menti meg a játékot a csúfos bukástól. Szólisták számára érdemes lehet a beszerzés megfontolása. Vízióm szerint a Youtube-on fellelhető keményvonalas expert videók között garantáltan jó néhány Van Halen dal fog felbukkanni. Eddie rajongói esetében a többi stílusra való nyitottság fogja eldönteni a vásárlást. Bandák számára viszont az kérdés, hogy vállalják-e a régi rendszerrel járó babrálást, vagy sem.

Bár összességében jól szórakoztam a játékkal, a Van Halen epizód jó példája annak, hogy a zenés ritmusjátékok hogyan léptek a minőségi irányvonalról a mennyiségi szemlélet felé. Reméljük 2010-ben nem folytatódik ez a tendencia - kár lenne a műfajért.