SplatterhouseTeszt

Csapjunk a közepébe - a Splatterhouse sem tesz másképp. A neved Rick, és egy hatalmas vértócsában térsz magadhoz - szomorú fejlemény, hogy mind a tiéd, az utolsó cseppig. Rádtámadt néhány nem éppen evilági teremtmény, a barátnődet elrabolta egy őrült tudós, a túlélésre, és szerelmed megmentésére pedig csak akkor van esély, ha lepaktálsz egy démoni maszkkal. Az már csak hab a tortán, hogy az ősi relikvia meglehetősen vérszomjas darab: Rick kegyetlen szörnyetegként tépi cafatokra a még ott lófráló kreatúrákat.

A Splatterhouse egy ilyen játék. Véres, brutális, és cseppet sem szégyellős, ezzel pedig szépen tiszteleg az immáron több, mint húsz éves eredeti előtt, ami a maga idejében szintén az aktuális felhozatal legerőszakosabb darabja volt. A stilizált, Prince of Persia és Borderlands módra erőteljes kontúrokat használó képi világ gyakran fog piros színben pompázni: minden egyes percben több hektoliter vér ömlik Rickre, a falakra és a képernyőkre, a Splatterhouse cseppet sem spórol a hemoglobinnal. Főhősünk sem válogat különösebben a módszerek között: a kellően legyengített ellenfelek egy gombnyomás, és egy-egy rövidke QTE keretein belül különösen brutális módon küldhetőek vissza oda, ahonnan jöttek. Ezek az úgynevezett splatterkillek az analóg karokkal történő játszadozással próbálják autentikussá tenni azt, ahogyan a csúf lényeket kettétépjük, összeroppantjuk a fejüket, vagy éppen olyan testnyílásaikban turkálunk, ahol videojáték-hős korábban még nem igen járt. Viccen kívül: a Splatterhouse kőkemény tizennyolc pluszos tartalmat fröcsköl a képernyőre.

A játékmenet már nem mondható annyira mélynek, mint amennyire Rick úszik a belsőségekben. Ez részben persze betudható magának a beat 'em up stílusnak, ám ettől függetlenül magában a harcban, a megnyitható mozdulatokban, vagy a felvehető fegyverekben (és testrészekben!) sincs annyi lehetőség, hogy előbb-utóbb ne dugja elő a fejét a monotonitás, amin a meglehetősen fantáziátlan, és igen hamar ismétlődővé váló ellenfelek sem javítanak igazán. Vannak egyéb próbálkozások is a változatosság biztosítására: ilyenek például az oldalra scrollozós részek, amelyek egyértelműen a nosztalgia jegyében készültek, és összességében - primitív létük ellenére is - kellemesre sikeredtek, így a maroknyi régi rajongó bizonyára örömmel fogja őket fogadni. Az ugrálós szekvenciákról ez már kevésbé mondható el: a Namco emberei bizonyára nem sokat tanulmányozták a "hogyan rakjunk platform elemeket egy akciójátékba" tankönyvet, ezek a részek ugyanis túlzás nélkül csapnivalóak lettek. Amit el lehetett rontani, azt sikerült is: a kamera sokszor borzalmas pozícióban van, az irányítás és az ütközések érzékelése mellőz mindenféle állandóságot, az elérendő platformot jelezni kívánó csillogás pedig gyakran totálisan kivehetetlen. Erre szokták azt mondani, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Ha már szóba kerültek az ugrálós részek: a checkpointok elhelyezése sem lehetne sokkal rosszabb. Az még hagyján, hogy néha akár tíz percnyi játékidő is képes kárba vészni egy-egy elhalálozást követően, de a fejlesztők valamiért arról sem hallottak, hogy a kritikus szekvenciák elé azért érdemes tenni egy-egy ellenőrzőpontot - ez így nem hardcore-erény, csupán a játékos teljesen felesleges bosszantása. A Splatterhouse ráadásul még ezt is képes tetézni: a töltési idők még egy egyszerű continue esetében is nevetségesen hosszúak - nem is tudom, hogy mikor játszottam utoljára olyan játékkal, amely rendre egy perces várakozásokra kényszerített.

A korábban említett elemek által sugárzott kiforratlanság egyébként összességében jól jellemzi a játékot: a Splatterhouse kis túlzással egy félkész produktum. És itt most nem feltétlenül a végtelenül egyszerű pályadizájnra, vagy mondjuk a játék második részét jellemző fantáziátlanságra és újrahasznosításra gondolok, sokkal inkább a nyers teljesítményre és a technológiai részletekre. Az animációk például nagyon gyengék, a képfrissítés a sztori előrehaladtával párhuzamosan egyre mélyebbre csúszik, a harc során az ütközés-detektálás közel sem tökéletes, és a hangok terén sem túlságosan nehéz belefutni mindenféle bogárkákba.

Nagy szerencséje a Splatterhouse-nak, hogy csiszolatlansága ellenére is van azért benne valami. Na nem magában a játékmenetben: azt korábban már kitárgyaltuk, hogy a kötelezőn túl nem tesz hozzá sokat a zsánerhez. Sokkal inkább a stílusára gondolok, ami bár szintén nem képes a kiemelkedő tartomány közelébe törni, de legalább a játék azon kevés eleme közé sorolható, amely egységesként és erőteljesként jellemezhető. Dícséret jár emellett a történetnek is, a sztori ugyanis úgy egy kategóriával többet nyújt annál, mint amennyit kezdetben kinéznénk belőle, ráadásul az egész tálalása is abszolút remekre sikeredett, ami alatt nem csak a CG-átvezetőkre gondolok, hanem az alaphelyzettel történő játszadozásra is, ami csupán a cselekmény legvégére áll össze a fejünkben. Végül, de cseppet sem utolsó sorban a Splatterhouse kettes számú főszereplője is érdemel némi vállonveregetést: ő nem más, mint a Terror Mask. A csontkobak folyamatosan kommentálja az eseményeket, nem ritkán vicces kikacsintásokkal élve a játékos irányába: a kedvencem az "ezek miatt a szarok miatt kaptunk R besorolást" beszólása volt azt követően, hogy meglehetősen kegyetlen módon kellett elbánnunk néhány csúfsággal a továbbjutás érdekében.

A stílusból adódóan a multiplayer játéklehetőség nehezen elvárható feature a Splatterhouse esetében, de szerencsére van más jellegű endgame tartalom. Ott van például kapásból a három féle nehézségi szint, melyekben valóban komoly kihívás rejlik - nem véletlen, hogy az első nekifutás alkalmával a játék is a leggyengébbet ajánlja fel számunkra. Az újbóli végigjátszás egyébként is ajánlott, hiszen a megnyitható képességek mindegyikét elsőre aligha tudjuk megszerezni, és az egyes fejezetekben összegyűjthető fényképdarabkákból sem nehéz kihagyni egy-egy példányt - barátnőnk, Jenny pózol egyébként rajtuk, általában félmeztelenül, ha valakinek esetleg ez plusz inspirációt jelent. Aki ennél többre vágyik, az a Survival Arena módban tovább pofozkodhat, ahol ellenfelek hullámain kell átverekednünk magunkat, aki pedig visszatérne a gyökerekhez, az az eredeti Splatterhouse trilógiával ütheti el az időt.

Splatterhouse egy stílusos és véres felidézése az egyre inkább elfeledett beat'em up zsánernek, amely a stílus szerelmeseinek és a régi rajongóknak szerezhet néhány kellemes órát, csiszolatlansága, és különösebben nem fantáziadús játékmenete miatt azonban így sem képes a közepes szinttől feljebb rugaszkodni.