Serious Sam: TFE & TSE HDTeszt

Dobjunk be egy kevéssé ismert tényt az elejére: a Serious Sam-et 1996-ban kezdte fejleszteni a CroTeam. Ez meg is látszik rajta. A horvát srácok akkoriban valószínűleg erős Doom / Dukem Nukem 3D lázban éghettek, a főhősül választott Komoly Sámuel akár Duke unokatestvére is lehetne, a játékmenet pedig erősen hajaz a kilencvenes évek első felében megjelent pionír-FPSek vidáman tömegmészárlós megoldásaira. A HD újragondolások ennek megfelelően csak technológiát váltottak (az eredeti Serious motor hármas verziószámú változata került bevetésre) tartalmat nem. Jó ez nekünk?

A kérdés nem válaszolható meg egyértelműen. A két epizódra bontott Serious Sam már az eredeti pécés megjelenésekor (2001 és 2002) sem volt modernnek mondható, az FPS-ek világát akkoriban kezdte átformálni a konzolok térnyerése, és az előző évtized végén kiadott újító (Half-Life) próbálkozások. Samu ezeket a változásokat méretes vállrándítással reagálta le, és továbbra is a Doom / Duke páros bűvkörében élt. Maximum két fegyver, regenerálódó életerő, áramvonalasított kezelés, komplex(ebb) történet? Ezek azok a jellemzők, amit az SS-ben még csak véletlenül sem találsz meg. A Serious Sam bevállaltan retro FPS, a sajátszemszögű lövöldék egy mára lassan elfeledett korszakának némileg modernizált képviselője.

Sztori van, de elintézhető egy mondatban: gonosz idegenek lerohannak mindent, Sam térben és időben röppen vissza a Földre, hogy alaposan elkapja a grabancukat. A grabancelkapás esetünkben nagy rakás fegyverrel zajlik. A fegyverek nagyok, zajosak, egymillió lövedék fér beléjük, és nem nagyon kell utántölteni őket, mivel egy igazi férfi soha nem táraz újra, és persze soha nem néz bele a robbanásokba. Az ellenfelek mintha az eredeti Stargate (a film) begombázott verziójából léptek volna elő, az első epizódban az egyiptomi, a másodikban pedig a dél-amerikai mitológia kerül alapos kifacsarásra. Közös jellemző: soha nem nem egyesével jönnek, hanem tízen, százan, ezren, méretes adagokban.

A Serious Sam akkor működik nagyon jól, ha hatalmas terekbe (arénákba) dob be, lezárja a menekülési útvonalakat, és húsz percig ész nélkül teleportálja eléd az ellenfeleket, jobbról ás balról, fentről és lentről. “Galaxians térben és FPS-ben” - mondta róla (jó régen) egy kollégám, és teljesen igaza volt. A ritmus gyakran kíméletlenül gyors, szusszanásnyi időd sincs, az ujjad rátapad a ravaszra, csak a célpontokat és a mészárszék folyamatosságának fenttartásához szükséges gyógyító / lőszer csomagokat látod. Aztán egyszer vége lesz, kapsz két perc pihenőt, és kezdheted előröl, újra meg újra. Néha kapsz bossokat is, toronyháznyi méretben. Taktikázni nem kell, a lényeg az elsöprő tűzerő.

A letölthető verzió négyfős koopot is kínál, ami jó dolog. A motor és a látvány korrekt, vizuális csodákra ne tessék számítani, a célt jól szolgálja, az összkép decens, a framerate magas. A Halo-n vagy a Call of Duty-n felnőtt ifjabb korosztály jó eséllyel találja őket unalmasnak - a magam részéről még mindig bájosan vérforraló játékoknak tartom őket, amiken kevésbé fogott az idő vasfoga. A lemezes kiadás nem több, és nem kevesebb, mint a két epizód egy lemezen, az ára visszafogott, de muszáj is, hogy az legyen - leárazós akciókon kínálták már mindkettőt ennél jóval olcsóbban is.

[7 / 10]