Zombi UTeszt

Aligha nagy túlzás azt mondani, hogy az utóbbi években rájöttünk, nem kell félni a zombiktól - mi több, Hollywood szerint már meg is lehet szeretni őket. Legfeljebb tömegekben jelentenek gondot, de a modern játékokban látott fegyverarzenál birtokában a probléma sokszor kimerül abban a pár pillanatnyi hezitálásban, amíg eldöntjük, milyen hang- és fényeffektek kíséretében kívánjuk végleg a másvilágra küldeni a felénk csoszogó szerencsétleneket.

A Zombi U ezzel szemben első pillantásra olyan, mintha lelkes filmesek büdzséjébe nem fért volna bele elég statiszta ahhoz, hogy az eredetileg megálmodott akciómozit forgassák le, ezért inkább a klasszikusok mintájára minden egyes oszladozó ellenfélre jelentősebb szerepet osztva egy kimértebb horrorélményt hoztak létre.

A Zombi U sztori módjával töltött 18 óra során összesen három nagy csatajelenetben volt részem, melyek közül a leghosszabb sem tartott 10 percig, és három fegyvert egyetlen alkalommal sem sütöttem el. Pedig a játék úgy néz ki, mint egy FPS, a kontroller gombjaira is a belsőnézetes lövöldékben megszokott módon reagál, és a fejlesztők a fenti analógiának megfelelően eredetileg aliendarálást akartak csinálni belőle.

Ha a végül meg nem valósult projekt olyan lett volna, mint a Zombi U FPS-ként, akkor nem nagy kár érte. Akár a mai akciójátékoktól elvárthoz képest kicsit lomha analóg célzást, akár a korrekt, de semmilyen tekintetben nem kiemelkedő fegyverérzetet nézzük, a lövöldözés épp annyira jó, hogy kellemes visszacsatolás mellett tisztes távolból fejlövéseket osztogathassunk, és kellőképpen meginduljon az adrenalin a végszükség esetén végzett tömegoszlatások alatt. Aki viszont a londoni metróból előmászva úgy gondolja, hogy majd egy Enfield gépkarabély torkolattüzével világítja meg az utat II. Erzsébet dolgozószobájáig, az hamarosan hátát a falnak vetve kapirgálja majd a GamePad érintőképernyőjét az utolsó, még munícióval rendelkező fegyvere utána kutatva, végül pedig jó eséllyel a krikett ütőt markolva rogyik a földre egy rávetődő zombi súlya alatt.

A játék végeztével furcsa volt látni, hogy mindössze öt (plusz kettő... de erről később) túlélőmet fogyasztotta el a brit főváros torz, gonosz alteregója - és éppen ebben rejlik a Zombi U legnagyobb sikere: szokatlan módon kapaszkodunk mindenbe, ami segíthet túlélni. Úgy is mondhatjuk, hogy a “túlélőhorror”-ban sokszorosan aláhúzza az előtagot. FPS gyökerei miatt nem jellemző rá a stílusban gyakran látott korlátozott mozgékonyság, és egy jól időzített fél másodperc kivételével nem veszi ki a kamerát a kezünkből feszültségmaximalizáló beállítások vagy olcsó ijesztgetések kedvéért. Leküld viszont egy kényelmetlenül szűk területet megvilágító elemlámpával a vaksötét katakombákba, ahol a fel-feltűnő piros pontokkal díszített radarod pittyegését a legidegesítőbb zajnak éled meg, egészen addig, amíg a GamePad képernyőjét egy bizonytalan eredetű VALAMI harsány statikus zaj kíséretében össze nem zavarja. Onnantól kizárólag emlékezetedre és a külső hangszórókból eredő baljós hörgésre hagyatkozva próbálsz észrevétlenül elosonni az élőholtak mellett, egyenként, csendben, hangtompítós fegyverrel vagy krikett ütővel elintézni az utadban állókat, esetleg a terepet legjobb tudásod szerint felmérve elcsalni a hordát egy neked kedvező szakaszra, ahol kellő távolság meg esetleg néhány jól elhelyezett gázpalack segítségével a lehető legkevesebb kilőtt golyóval a legnagyobb pusztítást végezheted, miközben reméled, hogy addigi utad során nem feledkeztél meg egyetlen zombiról sem, amely a lármát meghallva a legrosszabb irányból kapaszkodhat beléd. Ha pedig elbuksz, akkor minden felszerelésed és harci képességed a több órányi játék során fejlesztett és óvott túlélődből megmaradó élőhulláé egészen addig, amíg előbbit a kezdeti menedékhelyen ébredő zöldfülű karaktereddel le nem rángatod róla, utóbbit pedig az agyával együtt végleg a padlóra nem kened.

A tesztpéldányért hatalmas köszönet a gamestore.hu-nak, amely megújult külsővel várja régi és új vásárlóit egyaránt!

A teszt a következő oldalon folytatódik!

Karaktereink végleges elvesztése és ellenségként való visszatérése az egész ZombiU élmény meghatározó eleme. Ennek köszönhető, hogy minden egyes “élethez” a megszokottnál sokkal jobban ragaszkodunk, számos videojátékos berögződésünket leküzdve valóban túlélőként gondolkodunk. Elővigyázatosságra, türelmes felderítőmunkára, és precíz kivitelezésre ösztönöz - vagy épp futásra, ha úgy alakul. Alapvetően nem a legizgalmasabb szabadidős tevékenység a lassú krikett ütővel, egyenként 5-6 ütéssel széttrancsírozni a zseblámpa fényével arrébb csalt zombikat. Sokat dobott volna a játékon pár hatékonyabb közelharci fegyver, de mikor már órák óta vigyázol pocakos fucihuligánodra (a menedékhely falára írt online ranglétrán látva, mennyivel jobb munkát is végezhetnél), a “permanens halál” nem hogy az egyes összecsapásokat, de minden üresnek tűnő utcát és sötét zugot a láthatatlan veszély súlyával tölti meg.

A járványsújtotta London bejárása során legalább olyan hasznos társnak bizonyul a Wii U GamePad, mint kedvenc fegyverünk (vagyis a nyílpuska - Daryl Dixontól ennyit minimum megtanultunk). Nem csak egy könnyen kezelhető térképet és radart, valamint a tévéképernyőt teljesen felszabadító HUD-ot kapunk általa, de beoszthatjuk felszerelésünket is aszerint, hogy mit szeretnénk hátizsákunkban tudni, vagy kezünk ügyében tartani. Ez különös figyelmet érdemel, mivel pakolászás közben sem áll meg a játék, és ha a tarkónkra lihegő zombik társaságában akarjuk előkotorni az utolsó használható pisztolyunkat, akkor jó eséllyel egy újabb karakterünk ér dicstelen véget. A barikádok és csatornafedelek érintőképernyős eltávolítása kimerül a primitív tapizásban, a Metroid Prime által inspirált giroszkópos szkenner viszont megfelelő fényviszonyok mellett tényleg a játékvilágba nyíló ablakot ad a kezünkbe. Kétségkívül kihívás egyszerre odafigyelni a GamePadre és a TV-re, de a gyakorlatban ez inkább külön elsajátítandó túlélői képesség, és a horror világát a játékmenettel kiválóan ötvöző feszültségforrás.

Az élők által elhagyott, többnyire éjszakai Londont az Ubisoft Montpellier odaadó alapossággal, felfedezéshez és harchoz egyaránt izgalmas és változatos terepet biztosítva, de láthatóan korlátozott forrásokból alkotta meg. Nagyjából mindenről elmondható, hogy “jól áll neki a félhomály/távolság”: láttunk már jóval kidolgozottabb alakzatokat és élethűbb felületeket, de az ügyesen kezelt fények, a kényes éleket elrejtő füst és köd sűrű atmoszférával tömik meg London jellegzetes helyszíneit, átadva a koszos történelem és a megdermedt idő érzetét.

A teszt a következő oldalon folytatódik!

A játék azonban minden erénye ellenére képtelen leplezni, hogy egy kis csapat szigorú határidőköz igazított munkája. Az egyébként korrekt AI-val felszerelt zombik időnként beragadnak tereptárgyakba, vagy természetellenesen ugrálnak animációs fázisaik között; portálszerűen működő csatornák és újrahasznosított átkötő szakaszok törik meg az egységes világ érzetét, mely egyébként is elbírt volna kicsivel több szabadságot, mint amit a sztori egyetlen elágazása nyújt. Persze a világ látszólag azt az árva elágazást sem bírja el: a korábban említett plusz két túlélőm hullája jelenleg is a két területet összekötni hivatott, egy bug miatt végleg megszűnt átjáró helyén tátongó semmiben lebeg. Elérhetetlenül, tucatnyi óra során tuningolt fegyverek és annyi lőszer társaságában, hogy az az egyébként roppant bevállalós és intenzív végjáték során egy másik befejezést jelenthetett volna.

A fejlesztők elmondása szerint már készül a patch, jelenlegi formájában azonban a ZombiU olyan programhibákat tartalmaz, melyek nem csak aláássák a karakterek halálának véglegességére építő játékrendszert, de szélsőséges esetekben végleg megakaszthatnak egy végigjátszást.

A ZombiU multiplayere érdekes szerepcserét tartogat: A sztori mód online, míg a kétjátékos kompetitív meccsek csakis offline játszhatók. Előbbiben a Dark Souls egyik legjobb újítását emelték át, melynek köszönhetően üzeneteket hagyhatunk más játékosok számára, így segítve, vagy éppen hamis biztonságérzet teremtve csapdába csalva őket, hogy utána a saját játékunkban feltűnő zombijuktól zsákmányolhassunk felszerelést. Határozottan jobbá teszi az egyjátékos élményt látni mások keze nyomát a falakon, regisztrált barátaink kedvenc túlélőin koponyalékelést végezni pedig igazi bűnös élvezet.

A “King of Zombies” elnevezésű kompetitív mód szűkös lehetőségekkel várja a megmérkőzni vágyó párosokat, de könnyed kikapcsolódást jelent a komor sztorihoz képest. Okosan bontja szét a szerepeket a használt kontroller szerint: A “zombimester” a GamePaden látott térképre helyezett zombikkal próbálja gátolni feladatában a Pro Controllerrel vagy (borzasztóan kalibrált) Wiimote-tal felszerelt, TV-n játszó túlélőt. Értékelendő, meglepően jól kidolgozott variáció az egymás elleni FPS küzdelemre, de korlátai miatt aligha nyújt maradandó élményt.

Nem állítható túlzás nélkül, hogy a ZombiU újraírja a zombis túlélőhorrorok szabályait, de kétségtelenül belepumpál egy jó adag vért a kissé megfáradt és felhígult műfajba. Akciójátékos gyökerei ellenére valószínűtlenül hatásosan ötvöz klasszikus hangulati elemeket egy megfontolt haladást követelő, a Wii U hardverre nagyban támaszkodó, ritka szigorú alapokra felépített játékmenettel, lehetővé téve a teljes elmerülést a túlélő szerepében. Három hónappal a megjelenés után aggasztó, hogy potenciálisan végzetes hibái még mindig javításra várnak, és nem is lehet azt mondani, hogy a pozitívumok képesek feledtetni a ronda hibákat. Akit viszont nem ijeszt el a kiszámíthatatlanság, szeret zseblámpa fényénél pár szem lőszer után kutatni a sötétben, és kellő nyitottsággal rendelkezik ahhoz, hogy néha felemelje a kontrollert, és azon keresztül vizsgálja a világot, az az utóbbi évek egyik legüdítőbb horrorélményét élheti át a bomlásnak indult Londonban.

Rehynn