Paper Mario: Sticker StarTeszt

Ha évtizedek óta a szórakoztatóipar egyik legsokoldalúbb, legfoglalkoztatottabb kabalája vagy, karriered csúcspontjai közé elkerülhetetlenül becsúszik néhány haloványabb szereplés. Mario esetében ez többnyire akkor fordul elő, mikor a Nintendo egy könnyed sport- vagy partijáték kedvéért másodvonalas stúdiók kezébe adja az IP-t. A belsős Intelligent Systems viszont olyan sorozatok biztos kezű gondviselőjeként vált híressé, mint az Advance Wars, a Fire Emblem, és a Paper Mario, így különösen fájó, hogy legutóbbi kísérletük díszes csomagolása egy szokatlanul lapos rendszert rejt.

Pedig elsőre szinte arcon csap a játékból áradó báj: Nem csak a gyors egymásutánjában érkező „New” platformerek után felüdülés a papír Mushroom Kingdomot életre hívó művészi örömjáték, de az egész ipar számára példaértékű a karakterek és helyszínek dizájnja, a prezentáció összhatása. A kötelezően maximumra tolt 3D különös realizmust kölcsönöz a mesebeli papírdioráma-világnak, melynek jól ismert lakói talán eddigi legjobb formájukat hozzák, legyen szó akár a testbeszédével lelkes egyszerűséget kommunikáló Marióról, akár a játék titkos sztárjaiként debütáló Shy Guy mariachi zenekarról - viccen kívül, az embernek nincs szíve harcot kezdeményezni olyan ellenféllel, aki amellett, hogy pofátlanul aranyos, még rendre hasra is esik támadás közben.

A széria korábbi játékaihoz hasonlóan a Sticker Star prezentációja is jóval mélyebbre nyúlik a felszínnél, sőt, még „papírabb”, mint bármelyik eddigi Paper Mario. Szinte minden pályaelem hangsúlyosan papíralapú, a víztócsák pl. kalapácsütésre megfordulnak, felfedvén valódi kartonlap énjüket, a bokrok csupán lapos díszletek, de még az óceán hullámai mögé is könnyen odaképzelhetjük az őket tartó hurkapálcákat. A világ lakói mellesleg mindezzel tisztában vannak, a rendszeres kiszólások és a papírcentrikus poénok csak tovább duzzasztják a játék alapanyagát meghazudtolóan vastag karakterét.

Erre az aspektusra játszik rá a „papirizáció” mechanika, mely lehetővé teszi, hogy a világot járva bármelyik pillanatban teljesen kilapíthassuk azt, és a felette lebegő Marióval terep- és egyéb tárgyakat téphessünk le róla vagy ragaszthassunk vissza. Persze nem engedhetjük túl messzire rohanni játékos fantáziánkat, a rendszer nem kifejezetten rugalmas, a környezet-alapú feladványokra rendre egyetlen megoldás létezik. Ez céltudatosabb felfedezésre, szigorúbb logika használatára ösztönöz, de a kísérletezőbb kedvű játékosok könnyen kisebb kihagyott ziccerként élhetik meg. Időről időre a Mario univerzumba nem illő „valódi” tárgyakkal (radiátorral, kecskével…) is találkozunk, melyek a terepcafatok átragasztgatásánál némileg szabadabb rejtvények kulcsai.

A fejlesztők nem féltek szakítani a sorozat hagyományaival, amelynek első szembetűnő jele abszolút nyerő húzás a célplatform ismeretében. A klasszikus Paper Mario struktúrát elhagyva a Sticker Star ugyanis a 2D Mariókat idéző, viszonylag rövid pályákra osztott világtérképpel rendelkezik. A különálló, platformereket idéző végpontokkal lezárt pályák megtörik az egybefüggő világ érzetét, cserébe viszont tökéletes kézikonzolos élményt tesznek lehetővé, amely alkalmanként kisebb időbefektetésekkel is élvezhető. Figyelemreméltó a pályák változatossága: ellenfelekkel tömött, csinos díszletekkel szegélyezet síkok helyett könnyed „2.5D” platformer terepeket kapunk, számos rejtett zuggal és kijárattal.

Nincs vége, lapozz a folytatásért!

Aztán az egész kis híján hasra esik a harcrendszeren. Tény, a Nintendónak van már egy másik Mario RPG szériája kézikonzolon, ezért indokolt jobban elkülöníteni a két sorozatot, az Intelligent Systems pedig egy értékelendő, de összességében célt tévesztett próbálkozást húzott elő a kalapból. Folyamatosan fejleszthető képességek és adottságok helyett egy albumot kapunk, ebbe kerülnek a különböző támadásokat és rejtvényekhez használatos tárgyakat képviselő matricák. A jól időzített gombnyomások továbbra is jelentősen növelik támadásaink hatékonyságát, némi akciójelleget csempészve a körökre osztott harcba, az igen korlátozott variációban előforduló matricák viszont sovány pótlékai a klasszikus tapasztalat-alapú karakterfejlesztésnek.

Mi több, csoportban támadó ellenfelek esetén csak úgy tudjuk meghatározni, melyiküket milyen csapással sújtsuk, ha a félkarú rablóként működő „Battle Spinner” tizedmásodperces pontosságú megállításával 2 vagy 3 matricát aktiválunk egy körben. A nagyjából 24 órás kaland során előfordul, hogy e rendszert okos kombinációkra kell használnunk, de legtöbbször inkább az időhúzás minimalizálására fogjuk.

Harcolni ugyanis többnyire teljesen felesleges a játékban, a kezdeti lelkesedés lankadtával pedig totális nyűg. Mivel a karakterfejlesztés kizárólag az életerőnket apránként növelő tárgyak felkutatására korlátozódik, egyszerűen nincs értelme nekimenni a világot benépesítő rosszfiúknak, és a boltokban vásárolt, vagy a tereptárgyakról lehámozott matricákat pazarolni rájuk. Súlyosbítja a frusztrációt, hogy szinte minden ellenfél magától üldözi, támadja Mariót. Mikor egy kulcsfontosságú tárgyat kutatva fésüljük át egy pálya minden centiméterét, az egymás után nekünk vágódó, rövid, de hamar monotonná váló harcokat provokáló Koopák ezerszer inkább türelmünket erodálják, mint életcsíkunkat - és még csak annyit sem nyerünk mindezzel, hogy idővel gyorsabban végezhessünk velük.

A boss harcok a matricarendszer egy másik, hasonlóan súlyos hiányosságára mutatnak rá. Mivel albumunk korlátozott tárhellyel bír, és minden egyes pályaváltáskor automatikusan frissíti mentett állásunkat a játék, a Sticker Star szigorúan büntetni a kísérletezést. Mivel a főellenfelek gyengéit és szekvenciáit nem tudhatjuk előre, könnyen előfordul, hogy a nálunk levő matricák alkalmatlanok a feladatra. Ilyenkor elfuthatunk, de inkább újraindítjuk a gépet, hogy legalább egy teli albumból válogathassunk, mit adunk el, hogy legyen helye az új kipróbálásra szánt, persze extra nagy felületen terpeszkedő különleges támadásoknak. A folyamat szükség esetén megismételendő, és nem véletlenül nem hangzik izgalmasan. Hasonlóan nyűgös, felesleges harcokkal lassított oda-vissza rohangálást, valamint a vele járó matrica-, pénz-, és időpocsékolást eredményezhet egy-egy tárgymatricát igénylő rejtvény.

Rossz hír várja azokat is, akik a történettől várják, hogy átsegítse őket a kiábrándító mechanikai bökkenőkön. A pályák és világok közötti linearitást megtörő elágazások kedveznek a zeldás felfedezést kedvelő játékosoknak, viszont ártanak a történetmesélés ívének, a „nagy kaland” érzetének, és sztori szempontból súlytalanná teszik a kezdő- és végpont közötti teret. Akik viszont nem vágynak többre, mint a klasszikusan tömör nintendós humorra, a tenger végtelenségén shakespeari angolsággal mélázó Toadokra, és frappáns egysorosokra, azok örömüket lelik majd a Sticker Star elsőrangú lokalizációval tolmácsolt epizódjaiban.

Nehéz szigorúnak lenni a Sticker Starral szemben, mert számos elemében képviseli azt az intelligensen gyermeki kvalitást, amitől a legjobb Nintendo játékok minden részletében érezzük a nagy egészet összetartó lelket. A végjáték során viszont Bowser a harc- és matricarendszer minden gyengeségét és frusztráló mellékhatását könyörtelenül az arcunkba dörgöli még egyszer, utoljára, sajgó nyomot hagyva maga után. Legyen hát az a Sticker Star sorsa a Paper Mario sorozat hosszú történetében, amit magában is képvisel: egy szeretnivaló, de a nagy mű szempontjából elhanyagolható epizód.

A PAPER MARIO: STICKER STAR tesztünket Pálmai Zsolt / Rehynn írta.