Starseed PilgrimRadar alatt

A Starseed Pilgrim az egyszeri tesztelő legrosszabb rémálma, ugyanis ez az a játék, melyről szinte lehetetlen úgy írni, hogy az ne tűnjön sejtelmes körmondatok és ködös félinformációk halmazának. Ennek oka leginkább az, hogy a játék lényege maga a felfedezés, egy pontos, tárgyilagos, mindenre kiterjedő teszt azt eredményezné, hogy gyakorlatilag nem lenne érdemes belekezdeni. Ezért kénytelen leszek én is kicsit sejtelmesen fogalmazni, kérlek most az egyszer nézzétek el nekem és amennyiben valahol úgy érzitek, hogy kedvetek lenne kipróbálni Droqen játékát, azonnal hagyjátok abba az olvasást, mert minél kevesebbet tudtok róla, annál nagyobbat fog ütni.

Szóval.

Ha egy mondatban szeretném leírni a játékot, akkor azt a mondatot használnám, melyet Jonathan Blow twitter bejegyzése után már-már közhelyszerűen használnak: amíg kérdéseid vannak, játssz tovább!

A Starseed Pilgrim ugyanis meredeken szembemegy a mai “ kézen fogva vezetjük a játékost” trenddel és egy rövid, kriptikus üzenettel, illetve egy rövid mondatnyi utasítással (miszerint a space gombbal palántázhatunk) utunkra enged. Innentől rajtunk áll, hogy felfedezzük a játék működését, szabályait, célját. Ijesztően hangzik? Elsőre talán az is, konkrétan fogadni merek, hogy hozzám hasonlóan egyikőtöknek se lesz halvány fogalma arról, hogy mit “ültet” és miért, azonban a türelem rózsát - jelen esetben felismerést - terem. Türelem pedig kell, mert a játék a kezdetekben csak nagyon lassan mutatja meg magát. Mit csinálunk ezen a maréknyi “földön”? Mik azok az ábrák a fejünk felett és számok a talpunk alatt? Mik azok a négyzetek, melyek kinőnek a földből? Mi az a növekvő sötétség és mi lesz, ha elér? Aztán előbb-utóbb elér minket a sötétség és az első halál (?) és újrakezdés után néhány kérdésünkre választ kapunk - ezzel együtt tucatnyi újabb kérdőjel bukkan fel. Egy jó tanács: a kezdetekben ne is keressünk magasabb célokat, csak játszunk, pusztán a játék élvezetéért. Mást igazából nem is lehet tenni.

Egy idő után a kérdések / válaszok aránya az utóbbiak javára fog javulni. Megjelennek az összefüggések a pályák között. Kitaláljuk, hogy melyik virág (nagyjából) merre, hogyan nő. Rájövünk, hogy amitől eddig féltünk, az végső soron nem feltétlen az ellenségünk, van élet a halál után. Egy átlagos puzzle játékban itt lenne az út vége, megvan a kulcs, nincs több titok. De nem itt: mivel a növények növekedésében van egy jó adag véletlenszerűség, azzal, hogy rájövünk a mintákra, még nem nyílik meg számunkra az út. Innentől a gondolkodást felváltja az ügyesség, a véletlenszerűséget megpróbáljuk tervezés és improvizálás keverékével kivédeni. A játék nem a saját mechanikáját változtatja meg, hanem a játékos gondolkodását.

És ehhez a nagyon fura játékhoz kitűnően illik az az egyszerű, inkább funkcionális látványvilág. Fontosak a színek és minták így ezeken van a hangsúly, nem a látványorgián, ettől függetlenül nagyon szép, nagyon nyugtató tud lenni a Starseed Pilgrim. Minderre rátesz egy lapáttal a Ryan Roth által “írt” procedurális zene, mely annak függvényében formálódik, hogy milyen virágokat ültetünk.

Nem mondom, hogy sokkal beljebb lennénk, mint néhány bekezdéssel feljebb, de a Starseed Pilgrim egy ilyen játék. Nehéz objektívnek lenne vele kapcsolatban, mert olyan húrokat penget meg az emberben, melyeket elég régen használtak utoljára. A Starseed Pilgrimhez türelem és gondolkodás szükséges - ha hajlandó vagy ezeket beleinvesztálni, akkor egy rendkívül különleges, rendkívül jó élménnyel leszel gazdagabb.

@youtube