The SwapperTeszt

Atmoszféra.

Akármennyire nem része a konkrét játékmechanikának, vagy egy program tényleges technikai elemeinek, bizony egy videojáték atmoszférája nagyon is befolyásolja, hogy hogyan és miként viszonyulunk az adott produktumhoz. Az indie-vonalról induló The Swapper előzetes képeiből csak úgy dőlt a nagybetűs hangulat - a videók pedig idejekorán beígértek a sci-fi rajongók számára egy hidegen bizsergető ölelést.

A Swappernek ugyanakkor van egy másik fegyver is a tarsolyában. A készítők nem felejtettek el érdekes szabályrendszert, valamint logikusan felépített játszóteret építeni a magányos űrhajósunknak.

A Swapperben tehát egy újabb magára maradt hőssel kell boldogulnunk egy rideg és félelmetes űrállomáson - hogy miért és milyen apropóból, az csak fokozatosan és foszlányokban derül majd ki. Egy azonban biztos, nem vagyunk egyedül, a folyosókon pedig idegen szellemek maradványai kommunikálnak hősünkkel - természetesen rébuszokban, hogy még inkább összezavarodjunk a titokzatos túlélőtúra során. Asztronautánknak nincs fegyvere, viszont nála van a Swapper nevezetű eszköz, amely nem más, mint egy klónokat létrehozó berendezés, amely adott körülmények között a felhasználó lelkét is képes egyik testből a másikba vándoroltatni.

Hogy néz ki ez a valóságban? Az egérrel célozva elhelyezünk egy klónt valahol a képernyőn. Amennyiben célvonalban van a “párunk”, akkor az irányítást át is vehetjük a másik test felett. Természetesen a többi klón sem tétlen, hanem egy az egyben követik az általunk irányított figura mozdulatait. Bolondítsuk meg a képletet azzal, hogy a térképen lerakunk egy-két taposó-kapcsolót, néhány olyan lámpát, aminek a fénye blokkolja a sugarakat, mozgó falakat és kapukat - máris kész a logikai platformjátékunk.

Hasonló dolgokat láttunk már korábban, de a klónozós-lélekszveppelős kombináció kellően friss és logikus tud maradni a teljes játék hossza során. Ehhez persze hozzájön a fokozatos nehezedés és a tisztességesen megkomponált ív, amivel a játék végigvezet minket a kissé rövidke, és néhány üresjáratot is tartalmazó történeten.

Van még egy nagy ütőkártyája a játéknak, ami az atmoszféra megteremtésében is vastagon kiveszi a részét. Igen, a grafikáról beszélünk, amely a “claymation” technikát használja, hogy avantgárd, egyedi látványvilágot hozzon létre. A claymation során ugye gyurmafigurákat fotóznak, majd így animálják a háttereket és karaktereket. Tegyük hozzá a modern GPU-k lehetőségeit, így az effektekkel kombinált módszer a Swappernek egy olyan egyedi vizualitást kölcsönöz, amelyet garantáltan nem láttunk még videojátékban.

Hosszasan lehetne továbbá elemezni a program által feltett kérdések filozófiai jelentősségét. A Swapper ugyanis mélyebb tartalmú cucc, mint amire a metroidvania stílusból következtetnénk. A puzzle megoldások során gyakorlatilag halomba gyilkoljuk a klónjainkat, a Figyelők a létezésről, az elme működéséről, és egyéb filozófiai tartalmú dolgokról hagynak nekünk üzeneteket, és a háttérben futó cselekményeket is lehet sokféleképp magyarázni.

A művészi fagyosságba burkolt sci-fi nagytotál viszont egy adott idő után el-elveszti a kapcsolatot a játékossal - a játékosok egy része pedig el is fog idegenedni az élménytől menet közben, hiába édes a rejtvények megfejtésének a gyümölcse.

A Swapper remek program, atmoszferikus sci-fi, és mint puzzle platformer is tele van friss ötletekkel. Megkockáztatjuk, a letölthető játékok elterjedésének hajnalán kult cím is válhatott volna ebből az indie-remekműből. Egy nagy problémája azért van: az ihletforrásokban (Braid, Limbo, Metroid... stb.) a mai napig ott lüktet valami, ami az embert szorosabban hozzáláncolja az adott kalandhoz. Nos a Swapper gépezetéből talán pont ez a szellem hiányzik...