Mario Kart 8Teszt

“Kötelező nintendós körök” című sorozatunk mai adásában… Mario Kart! Mai műsorunkban minden idők talán (?) legsikeresebb videojátékos mellékágának nyolcadik része újból bizonyítja, hogy a Nintendo egy látszólag elronthatatlan formulára bukkant anno a SNES-en, mikor Mariót és barátait gokartokba ültette, majd a következetesség és a fair play oltárát elpakolta az üresen maradt garázs mélyére. Hiszen az online fórumokon máig parázs viták folynak arról, hogy egy adott rész vajon szemétre való-e, vagy épp a széria legjobbja - elég csak párat hátralépni, hogy mindezt ez olyan sorozat jeleként lássuk, amely megbízhatóan hozza a magas minőséget, de elegendő változtatásokat vonultasson fel ahhoz, hogy bizonyos epizódok szélsőséges reakciókat szüljenek a rajongótáboron belül. A Mario Kart 8-ról utóbbit nehéz elképzelni, összkép tekintetében viszont ismét pár centivel tovább emeli azt a bizonyos lécet.

Elsőre viszont ebből semmit nem veszünk észre: a léc látszólag ott van, ahol hagytuk, akár csak az összes vezetési mechanika: gáz, fék (minek?), tárgyhasználat, drift/ugrás. Ha csak egyetlen korábbi Karttal is közelebbi kapcsolatba kerültünk, jó eséllyel elsőre arany minősítéssel teljesíthetjük akár 100cc-n is az első bajnokságokat. Régi, jól bevált szövegünkkel még az új pályákat is elbűvölhetjük, szinte már túlontúl könnyedén. Ez az érzés legfeljebb 150cc-n múlik el, az alatt viszont az izommemória simán elég lehet ahhoz, hogy a dobogó legfelső fokáról szemlélhessük a tájat.

És milyen tájat! - írhatnám egy olyan világban, ahol a „nintendós szemüveg” tényleg rendeltetésszerűen működik (meg ahol tényleg az Edge-ről fordítjuk a cikkeket). Fájni fog, de barátkozzunk a gondolattal, úgy könnyebb lesz túllépni rajta: a Mario Kart 8 végül nem néz ki annyira jól, mint vártuk. Főleg a nagyobb egybefüggő felületek keltenek kicsit csupasz, sivár érzetet, de a pályák kidolgozottsága sem egyenletes - néhol olyan hegyeket pakoltak a háttérbe EAD-ék, hogy ide nekem az új 1080 Snowboardingot, máshol pedig az élettelen tenger pont ugyanúgy hiába próbál elbújni a háttérben, mint a Super Mario 3D Worldben.

Ezzel együtt azonban egy roppant ízléses, csilli-villi effektekkel megkent összképet kapunk, mely bővelkedik mezőgazdasági dolgozók szeme világát veszélyeztető szakaszokkal. Űrállomás körül repkedni, vízesésen lefelé száguldani, felhők mélyébe merülni egy hatalmas égig érő paszuly gerincén abszolút ámulatba ejtő élmény. Ilyenkor elvesznek a részletek, hirtelen egy fanboy-csatákban használt GIF-ben találjuk magunkat, és néhány pillanatra még a versenyszellem is elhalványul a tökéletesen megkomponált jelenet fényében. Technikailag kétségkívül új mércét állított magának a Nintendo. A 60FPS még kétjátékos, osztott képernyős multi esetén is stabil, ez pedig bőven megéri a 720p miatt látható recéket.

Aztán néhány kör után elmúlik a csillogás a szemünkből, a hátteret megtanuljuk helyén kezelni, és a játéknak nem tud többé elbújni. Feltűnik, hogy a kiváló Mario Kart 7 ívein edzett driftelési technikánkkal néha fenn-fennakadunk a padkán, illetve bele-beleszédülünk egy-egy szakadékba (nyugi, most már abba-abbahagyom). Az új driftmechanika szigorúbb, a csúszás megkezdése után kevesebb teret enged a korrigálásra, épp ezért ezúttal jelentősen pontosabban kell időzítenünk, mikor dobjuk ki járművünk farát egy kanyar előtt. Ráadásul a Wii-s epizód után visszatérő motorbiciklik viselkedése ilyenkor még drasztikusabban eltér a gokartokétól, így, ha komolyabban el akarunk merülni mindkét járműtípus világában, gyakorlatilag minden pályát duplán kell betanulnunk.

És milyen pályák! Itt nincs ironikus gondolatjel, a 16 új és 16 átszerkesztett retropálya mindegyike telitalálat. Az utak szélességét sikerült úgy belőni, hogy az azokat elfoglaló 12 játékosnak ugyanolyan mértékben kelljen számolnia egymással, mint az ívekkel és akadályokkal, de idővel mégis kirajzolódjanak azok a szűk sávok, amelyeket időmérő módban és hangsúlyosan kompetitív versenyek során követni érdemes. Egyedi vizuális karakterük mellett minden pályán számos olyan elem található, amely játékélmény szempontjából is saját egyéniséget kölcsönöz nekik, legyen az a pályát csapkodó óriási Bowser-lávaelementál, járműveket a hátán megtartó óriás angolna, vagy erdős snowboard pálya.

Az előzetes videókat nézve nagy kérdés volt, hogy az antigravitációs szakaszok érdemi változást hoznak-e a játékmenetbe, vagy elsősorban vizuális csavarként hivatottak feldobni a megszokott Kart érzést. A mérleg végül az utóbbi irányába billen, de elnézzük neki, mivel néhol egészen szédítő látványt eredményez, mikor a pálya háromnegyedét hirtelen az égbolt helyén találjuk, valamint bizonyos szakaszokon vertikálisan „szélesedik” a pálya, felajánlva egy nehezebb, de több gyorsítócsíkkal kecsegtető utat. A megvalósítás bravúros, a kamera néhol teljesen beáll járművünk síkjába, néhol pedig megragad kicsit ferdén, hangsúlyozva szokatlan helyzetünket, de továbbra is biztosítva a játszhatóságot. Ilyenkor versenytársainknak ütközve rövid sebesség-növekedést érhetünk el, így nem csak a pálya, de a rivális járművekhez való viszonyunk is fejére áll, és a hátul kullogók akár össze is dolgozhatnak, hogy felzárkózzanak az élvonalhoz.

Régi kartosoknak mégis jó eséllyel az apró finomítások fognak majd a legjobban tetszeni. Az AI például sosem volt még ilyen jó a sorozat történetében, a korai részekre jellemző pofátlan gumiszallag-effektus például immár szinte észrevehetetlen, a gépi versenyzők életszerű bakikat vétenek, hihető taktikákkal próbálkoznak. Az új tárgyak közül kitűnik a roppant szórakoztató módon visszarepülő bumeráng és a dudatégla (ízlelgessük a szót), amely egyértelműen kékpáncél-irtóként van pozícionálva. Halleluja. Másik meglepő húzásként az EAD kivette azt a lehetőséget, hogy egyszerre két powerupot cipeljünk magunkkal, így észrevehető mértékben moccant a hangsúly a vezetési technika irányába. Steril fair playről persze továbbra sincs szó, de ilyen kiváló egyensúly Mario Kartban még nem láttunk.

Az egyjátékos tartalom ezúttal is kimeríthető 10 óra alatt, de ahogy mondani szokás, az igazi játék multiplayerben kezdődik. Itt a Nintendo egyenesen meghazudtolta önmagát, hiszen a Mario Kart 7-ben bemutatkozó közösségeken túl immár saját bajnokságokat is szervezhetünk, saját szabályaink szerint, és ami a legjobb: saját időbeosztással. Szeretnél egy futamsorozatot, amelyben csak a Gamer365-ös ismerőseid vehetnek részt, és a versenyek minden vasárnap este 7 és 8 zajlanak? Mindez lebonyolítható a játékból, a Wii U barátlistád segítségével. Ráadásul a legjobb pillanatokat tartalmazó visszajátszásokat kedved szerint, roppant intuitív módon válogathatod és szerkesztheted, az így kapott „Highlight Reel”-t pedig Miiverse mellett egyből YouTube-ra is feltöltheted. Komolyan, mintha a Nintendo is a feje tetejére állt volna.

A Mario Kart 8-ról nem könnyű rosszat mondani. Minden elemében okosan építkezik a sorozat jól bevált hagyományaira, szinte minden új ötlete működik. Frenetikus multiplayerje továbbra is könnyedén leköt akár száz órára is, a Nintendo új online-nyitottságának köszönhetően pedig minden eddiginél könnyebben osztozhatunk az élményben másokkal. Újoncok számára ideális ismerkedési pont, veteránoknak pedig egyszerűen a legátfogóbb, legcsiszoltabb, leggazdagabb, legjobb.