TransistorTeszt

A szakmai, kritikai és természetesen a közönség általi elismerés nem rossz dolog (sőt!), de az érem másik oldalaként a dicséretek jellemzően megnövekedett elvárásokkal is párosulnak. Igaz ez a Supergiant Games esetében is, nekik első játékuk, a bámulatos sikereket elért és éppen ezért Kilimandzsáróként föléjük tornyosuló Bastion árnyékából kellett kitörniük. Az apró csapat nem ijedt meg a kihívástól: a Transistorba belenyomták elődje DNS-ének minden pozitívumát, a spirálokban ragadt néhány negatívumot gondosan kikalapálták, a végeredmény pedig egy első ránézésre ismerősnek tűnő játék, mely azonban egy teljesen új világba kalauzol.

Méghozzá egy különleges, és ironikus módon megint az utolsókat rugó világba. A játék nem vesződik olyan apróságokkal, mint menük vagy intrók, az in media res kezdés onnan veszi fel a fonalat, hogy a főszereplő énekesnő Red az előtte fekvő férfi mellkasából meredező áramkör-kardot bámulja. Azt, hogy mi történt, kik vagy mik ellen harcolunk, ki és miért lopta el a hangunkat (mert ellopták) nekünk kell kinyomoznunk és összeraknunk. Ebben - sokszor indirekt módon - segíteni fog néhány, a városban gondosan elhelyezett terminál, valamint a fent említett kard, a Transistor. Ő a játék másik főszereplője, aki magába szívta a szintén fent említett úriember lelkét és ő fog tanácsokat adni, mesélni valamennyit a városról, karakterekről, élettel megtölteni a halott utcákat. Ismerős? Igen, valóban hasonlít a dolog a Bastionben megismerthez (és még inkább ha elárulom, hogy most is Logan Cunningham adta hozzá a hangját), azonban mivel itt nem mesélőről, hanem résztvevőről, társról van szó, sokkal dinamikusabb az interakció. Meg egyébként is, a Bastionben is hatalmas élmény volt ez a fajta narráció, a helyzet azóta se változott. Gondolom senkit se fog meglepni, hogy a Transistor története meglehetősen komoly és komor és kiéreztem belőle egy kevés társadalomkritikát is, azonban ahhoz, hogy száz százalékban összeálljon a kép ahhoz valóban oda kell figyelni minden részletre, anélkül megeshet, hogy több kérdéssel fejezzük be a játékot mint amennyivel elkezdtük.

Azonban a játék gerincét természetesen nem a nyomozás, hanem a csaták alkotják majd. A Process névre hallgató mechanikus entitás próbálja romba dönteni a kalandjaink helyszínéül szolgáló Cloudbank városát és ő próbálja meg különböző formában az utunkat állni. Ha emlékeztek még, anno a Bastionben nyafogtam a butácska célzás miatt - nos, itt nem szimplán ki lett javítva, de egy teljesen új, kitűnően összerakott harcrendszert kapunk. Oké, nem mondom, hogy hasonlót még nem láttunk (ha nagyon akarnám, akkor megemlíthetném a Fallout 3 hibrid rendszerét, mint nagyon hasonló módszert), de ez semmit nem von le abból, hogy mennyire jól működik. A Transistor csatái alapvetően valós időben zajlanak, azonban egy gombnyomással megállíthatjuk az időt, majd megtervezhetjük a következő lépésünket. A tervező fázis folyamán minden akciónk egy bizonyos, véges időmennyiséget fogyaszt, mikor meg vagyunk elégedve az akcióinkkal, akkor egy újabb gombnyomás és Red kíméletlenül és extrém gyorsasággal végrehajtja azokat. Ennek a módszernek azonban van egy másik oldala is: a kör letelte, illetve az abban összerakott akciók végrehajtása után Red néhány másodpercig szinte teljesen védtelen lesz, képességeit nem tudja használni. Ez pedig egy újabb réteget pakol a rendszerre, hiszen bele kell terveznünk, hogy lehetőleg ne egy erősebb ellenfél orra előtt fejeződjön be a körünk. A választás a két harcmodor között a mienk, én jellemzően valós időben gyorsan lenyomtam a kisebb ellenfeleket, a komolyabbaknál viszont örömmel vettem, hogy megtervezhetem a következő lépésem.

Az igazi különlegességek azonban az itt Funkcióknak nevezett képességek. Tucatnyi különbözőt lehet közülük összeszedni és mindegyikük saját külön egyéniség - szó szerint. Mindegyik egy-egy ember digitalizált lelke, melyet a Transistor magába szív, így mindegyiknek van saját története, melyet el lehet olvasni, mely hozzáad egy apró szeletet a világhoz - ehhez azonban először meg kell nyitni őket. A trükk az, hogy mindegyiküknek van egy aktív, passzív, valamint upgrade hatása, melyek teljesen eltérő módon működnek. Mondok egy példát, az alap Crash képességünket aktívként használva egy erősebb kardcsapást kapunk, passzívként növeli ellenállásunkat a sebzésekkel szemben, fejlesztésként pedig másik funkciókat lát el kábító hatással. Mi döntjük el, hogy a képességeket hova pakoljuk és hogyan kombináljuk, egyedüli megkötés az, hogy van egy maximális memóriaméret, melyet a képességek kumulált memóriamennyisége nem léphet túl. Elképesztő mennyiségű kombinációs lehetőséget kapunk, össze lehet hozni durva támadó kombókat, életerőnket visszatöltő lövéseket és így tovább - jó eséllyel mindenkinek más párosítás fog bejönni. A hab a tortán pedig az, hogy ha esetleg nullára csökken az életerőnk, akkor sem halunk meg, hanem a játék elveszi az addig leggyakrabban használt képességünket, melyet csak két checkpoint-szerűség után kapunk vissza. Ez pedig arra kényszeríti a játékost, hogy igenis használja az összes funkciót, kísérletezzen velük ami tök jó dolog, mert így viszonylag kicsi az esélye annak, hogy a játék közepére megunjuk ugyanazokat a kombinációkat. Persze nem csak ez igényelte, hogy folyamatosan változtassam, finomhangoljam a taktikám, a játék jó érzékkel fejlesztette és különböző összeállításokban tolta elém az ellenfeleket, folyamatosan behozva valami újdonságot még a játék vége felé is.

Technikai oldalról a Transistor könnyedén hozza, többször túl is szárnyalja az elődje által felállított magas minőségi lécet. Cloudbank városa gyönyörű lett, a Bastion kockákból felépült vadonjait felváltotta a cyberpunk-szecesszió egyvelege, egy valamikor talán otthonos, de most csak a múlt szellemei által bejárt város képe. A képi világnak tökéletes kiegészítői, vagy inkább társai Darren Korb zenéi: hol nyugtalanítóan disszonáns, hol szomorú, néhány helyen biztonságot sugalló de mindig fülbemászó művek ezek, melyek némelyikéhez újra Ashley Barrett adta a hangját. Hadd ne számoljam meg, mennyiszer hallgattam már végig például a We All Become -t, bőven a százas zónában van. A játék ügyesen kihasználja a PlayStation 4 irányítójában rejlő lehetőségek némelyikét is: a light bar szinkronban vált színt és villog a Transistorral, sőt, beállíthatjuk azt is, hogy az ő hangja direkt a kontrollerből jöjjön. Durván hangulatos tud lenni. Azonban bár a látvány lenyűgöző, az izometrikus nézőpontnak van egy hátránya mely itt is jelen van: az ellenfelek hajlamosak elbújni az épületek „mögé”, ilyenkor pedig megszakítva az előzetes terveinket valahogy elő kell őket csalogatnunk, mert különben az életben nem tudjuk őket normálisan becélozni. Nem sokszor történt ilyen szerencsére, de pont elégszer ahhoz, hogy apró tüskeként bennem maradjon.

Azonban a listám negatív felén csak ennyi szerepel, minden más a képzeletbeli mérleg pozitív oldalát nyomja. Ahogy a főszereplő Red, a Transistor sem csak egy csinos pofi, nem egy olyan alkotás ami elődjét próbálja majmolni, épp ellenkezőleg, annak alapjaira építve, annak hibáit kijavítva lett nála sokkal jobb. A Supergiant mérlege eddig kettőből kettő, ezek után rendkívül kíváncsi vagyok, hogy mit fognak még kitalálni - addig viszont biztos vagyok benne, hogy még néhányszor visszatérek újra és újra megpróbálni megmenteni a szebb napokat is látott Cloudbanket.