HohokumTeszt

Valljuk be, a képek alapján nehéz kitalálni, hogy milyen játék is ez a Hohokum. Az tuti, hogy nagyon színes, meg durván absztrakt, de ebből még lehet egy manapság oly menő élményjáték, vagy akár egy csinosabb képernyőkímélő is. Nos, nem az - pedig lehet, hogy abban a „műfajban” jobban szerepelt volna. Helyette a Hohokum egy fura logikai-, puzzle játék lett - abból viszont egy elég közepes minőségű.

Manapság már annyira talán nem meglepő, hogy egy játék nem vesződik olyan apróságokkal, mint a történet, a Hohokum is úgy enged utadra, hogy egy szót sem szól róla, de még később se fogunk a nyomára akadni. Van ez a fura kígyószerű… valami, amit tudsz irányítani, gyorsítani, lassítani - ennyit tudsz, innentől neked kell kitalálni, hogy hova kell menni, mit kell csinálni. Szerencsére a végcél relatíve gyorsan tiszta lesz, ahogy nagy vonalakban az ennek elérése érdekében szükséges lépések sorozata is, de hogy miért csináljuk mindezt, arról sosem kapunk tiszta képet. Ez szinte biztos, hogy elriaszt néhány játékost, de a Hohokumnál különösen igaz, hogy nem a cél az érdekes, hanem az út, amit közben megteszünk.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy végeredményben bő egy tucat másik kígyólényt kell megtalálnunk, melyek mindegyike egy-egy különálló, de egymáshoz itt-ott csatlakozó pályán bújt el. A játék főszereplői nem is a lények, hanem a pályák, melyeket bejárhatunk: mindegyikük egy-egy külön egyéniség, saját színvilággal, hangulattal, zenével és kis túlzással, saját történettel. Vannak egyszerűek, vannak szövevényesek, de kevés kivételtől eltekintve mindegyik betyár jól eltalált, hangulatos helyszín lett. Legyenek azonban akármilyen jók, a probléma az, hogy mindegyikükön ugyanazt csináltam: érkezéskor megnéztem, hogy van-e kapcsolódó teleport, bejártam szélétől-széléig, kipróbáltam minek lehet nekimenni, majd megpróbáltam valami terv alapján megoldani az elsőre nem feltétlen egyértelmű feladatot.

Panaszkodom tovább: bár a feladatok elsőre változatosnak tűnhetnek (van itt minden: bebörtönzött majom kiszabadítása, sötét labirintusból kitalálás vagy hableány elvezetése a szerelmes halászhoz) az egészet hazavágja az, hogy az összes általunk végrehajtható interakció kimerül abban, hogy elrepülhetünk az adott tárgyak vagy szereplők előtt vagy nekik repülhetünk. Így az érdekesnek tűnő feladatok is leredukálódnak arra, hogy kitaláljuk, milyen sorrendben vagy kivel a hátunkon repülünk egy bizonyos helyre. Oké, néha azért így is kellett egy keveset gondolkodni, de miután rájövünk, hogy a megoldás mindig az adott pályán található (azaz nincs semmilyen több helyszínen átívelő feladvány) onnantól igazából egy puszta trial & error módszerrel meg lehet bármit oldani.

Ez a relatíve egyszerű játékmenet azért különösen zavaró, mert technikai oldalról nagyon rendben van a játék. Nyilván személyfüggő a dolog, de nekem iszonyatosan bejött a Richard Hogg által megálmodott szürreális látványvilág, a fura karakterek, a sima, folyékony, szemet pihentető animáció. Mindehhez pedig egy elképesztően erős soundtracket sikerült összeszedni, nem is csoda, hogy az album külön is megjelent (és a népszerűbb streaming szolgáltatóknál el is érhető - ajánlom meghallgatását!). Külön kedvencemmé vált az Increasing Amibition, mely önmagában is nagyon hallgatható, de összekötve a pályával tényleg egészen egyedi élménnyé válik.

A Hohokum egy igazán kellemes és különleges audiovizuális élmény, önmagában is hangulatos, összekapcsolva pedig pláne kitűnő képi és zenei világ kényezteti a játékost. A probléma az, hogy mellé egy, a legjobb pillanataiban is könnyű és könnyen unalmassá, repetitívvé váló játékot csatoltak, melyet éppen csak az ment meg attól, hogy az ember félbehagyja, hogy relatíve gyorsan, olyan 2-3 óra alatt letudható (de az egyik trófea alapján ez akár egy óra alá is csökkenthető).Egy csinos modell a játék, nagyon sajnálom, hogy a belbecs nem említhető egy lapon a külcsínnel.