Shadow WarriorTeszt

Ó, azok a boldog kilencvenes évek! Mikor a nők bögyösek, a férfiak pedig tökösek voltak és mikor a játékfejlesztők még nem féltek céltalan félmeztelen macákat, durva pénisz-poénokat vagy olyan sztereotípiákból összerakott főhőst beletolni egy-egy játékba, melyekért manapság minimum fél tucat különböző egylet és szervezet követelne dühöngve szeppukut. Ez volt az az időszak, mely olyan legendákat adott nekünk, mint Duke Nukem, Lara Croft vagy éppen jelen tesztalanyunk főszereplője, Lo Wang és bár azóta a játékok komolyabbak (és néhány kivételtől eltekintve lényegesen kevésbé tökösek) lettek, a Flying Wild Hog a Shadow Warrior újramelegítésével megpróbálta a kilencvenes évek hangulatát kicsit felturbózva becsempészni a mai világunkba - javarészt sikerrel.

Felmerülhet a kérdés: szükséges ismernem az első részt ahhoz, hogy ezt élvezni tudjam? A válasz az, hogy nem, viszont ha nem kedveled azt a játékmenetet, melyet ezek a kilencvenes évekbeli FPS címekre volt jellemző, akkor ezzel se fogsz megbarátkozni. Sőt, igazából annak is megvan az esélye, hogy akkor se fog tetszeni, ha másfél évtizeddel ezelőtt még jól elszórakoztál az elődjével, ugyanis néhány játékelem joggal vált a múlt egyik emlékképévé. Ilyen például a pályadizájn: nagyon jó, egészen felfrissítő érzés, hogy végre nem szűk folyosókból és céllövölde terekből áll egy-egy helyszín, hanem régi módra szövevényesek, néha egészen labirintusszerűek, tucatnyi titkos szobával dúsítottak, máshol hatalmas arénákba nyílnak ahol természetesen menetrendszerűen egy kisebb hadseregnyi démon fog az életünkre törni. Szóval ez jó dolog, az viszont már kevésbé, hogy ezeken a pályákon legtöbbször szintén a korai FPS játékokból visszaköszönő feladatként különböző kulcsok (vagy jelen esetben: színes oltárok) keresésével fogunk a kelleténél sokkal több időt eltölteni. Ráadásul emiatt a kényelmesnél lényegesen több időt fogunk a pályákon eltölteni - ismeritek biztos azt az érzést, mikor már nem a felfedezés hajt, hanem hogy érjünk már az adott helyszín végére, na, itt szinte minden pálya vége felé lesz ilyen érzésünk.

Értékelendő, hogy a fejlesztők szántak időt arra, hogy egy teljesen új, ráadásul egészen okosan összerakott történetet beletoljanak a játékba. Elsőre talán nem tűnik túl érdekesnek, azonban a gyönyörű festményekből felépülő átvezetők egész gyorsan egy érdekes háttértörténettel teszik gazdagabbá az eszetlen vagdalkozást. Ennek köszönhető az is, hogy egy száműzött démon személyében állandó társunk is lesz, ez pedig folyamatos párbeszédeket, vagy inkább verbális csatákat jelent. Wang a tipikus tökös távol-keleti karakter sztereotípiája, amit egész jól kiegészít Hoji cinikus személyisége, bár azt felesleges tagadni, hogy a poénoknak szánt beszólások többsége azért inkább kínos és / vagy fárasztó, mintsem rekeszizom szaggató.

Amibe viszont abszolút nem lehet belekötni az a retro fogások és mai trendek keverékéből összerakott harcrendszer. Emlékeztek még azokra az időkre, mikor nem egy, maximum két fegyvert vihettünk magunkkal, hanem egy kisebb hadseregnyit? No, itt is ugyanez a helyzet, a fél tucatnyinál is több fegyver mindegyike a megszerzésétől kezdve folyamatosan elérhető lesz (bár egyik-másikat csak a játék későbbi felében találjuk meg) és mindegyikük olyan erős, hogy igazából nem azt kell eldöntenünk, hogy melyik ellenfél ellen melyiket éri meg használni, hanem azt, hogy éppen melyikhez van kedvünk. Nincs fedezékharc, folyamatosan mozogva, a lövedékeket kerülgetve kell az ólmot osztanunk, ami egészen frissítően hat a mai trendeknek megfelelő játékok után. Azonban a show sztárja mindenképp a kardunk, illetve a vele történő harc. Hasonlóan a többi fegyverhez ez is elképesztően erős, a gyengébb ellenfeleket egy suhintással darabol szeletekre (szó szerint) és mivel rendelkezünk egy olyan képességgel, melynek segítségével villámgyorsan tudunk bármelyik irányba ugrani igazi ninjaként tudunk szélvész sebességgel a harctéren mozogva folyamatosan ellenfeleket darabolni.

És hogy mi az benne, ami kissé modernebbé teszi? Természetesen a ki nem hagyható fejlesztési rendszer. Három különböző valutát használhatunk, melyekből fegyvereinket fejleszthetjük, vagy különböző aktív / passzív képességeket vehetünk. És mikor azt mondom, hogy fegyver fejlesztés, ne különböző statisztikák megemelésére gondoljatok: lehetőségünk lesz például egy helyett két gépkarabélyt használni, kilövés után irányítani a rakétavető lövedékét, vagy akár extra két csövet felszerelni a shotgunra, szóval teljesen agyament irányokba el tudjuk vinni a játékot. A passzív fejlesztések egy-egy tulajdonságunkat (életerő, energia) tudja növelni vagy visszatöltődését gyorsítani, illetve tudunk „venni” különböző varázslatokat, mágikus támadásokat, melyeket harc közben használhatunk. A Shadow Warriorban nincs visszatöltődő életerő, viszont van egy varázslatunk, mellyel menet közben vissza tudunk valamennyit pumpálni belőle, de tudunk csapdákat állítani, támadásokat kivédeni vagy pusztító energiahullámokat kilőni. Ami a legjobb: a varázslatokhoz Wang a bal kezét használja, így ezek közben nyugodtan tud a másik kezével támadni. Mindez egy egészen mély harcrendszerhez vezet, melyet azonban nem feltétlen szükséges teljes mélységében kihasználni, az is el tud boldogulni, aki inkább marad a jó öreg „addig lövök mindenkit, amíg mozog” harcmodornál.

Technikai oldalról a Shadow Warrior a „tisztes iparos munka” kategóriában helyezkedik el. A helyszínek első ránézésre egész szépek, némelyik határozottan hangulatos és részletgazdag, de ha kicsit jobban szétnézünk, akkor azért fel-felbukkannak a repedések a máz mögött. Ez hatványozottan igaz a karaktermodellekre: valószínűleg nem véletlen, hogy szemtől-szembe igen ritkán találkozunk emberekkel, mert kinézetre valahol az előző generáció derekán helyezkednek el. Oké, az ellenséges démonok se túl szépek, de ott megbocsátható ez, mert mégiscsak démonokról van szó. Velük kapcsolatban inkább a változatosságukkal voltak gondjaim, úgy egy tucatnyi különböző fajtával találkozhatunk, melyek közül mondjuk volt olyan, melyet valószínűleg szimplán szadizmusból tettek a játékba.

A Shadow Warrior nem lett tökéletes játék, azonban a célját tökéletesen elérte: megmutatta, hogy igenis lehetséges egy olyan FPS-t készíteni, mely játékmenetében inkább a múltból táplálkozik, mintsem a mai trendeket követi és teszi mindezt úgy, hogy nem válik önmaga paródiájával (rád nézek most, Duke papa!). Nem válik generációt meghatározó játékká, de tökéletes ahhoz, hogy újra gyermekké varázsolja azokat, akiknek az FPS műfaj nem a Haloval vagy a Call of Duty-val kezdődött, ezért pedig minden dicséretet megérdemel.