Super Smash Bros Wii UTeszt

Lehetne arról beszélgetni órák hosszat, hogy a Nintendo által lassan két évtizede dédelgetett Smash Bros sorozata “igazi” verekedős játéknak számít-e, esetleg erősebbek a partijátékos elemei, mint a kompetitív vonala - de egy ilyen vita már a kiinduló kérdéssel meddővé válna. Miért? Mert a Super Smash Bros Wii U olyan mélységet prezentál neked, amennyire hajlandó vagy beleásni. Ha csak sima partijátékként tekintesz rá, amit hetente egyszer veszel majd elő egy baráti összejövetelen, akkor ezt látod majd benne. Ha olyan részletes harcrendszert látsz, amelyben csak a karakterekkel való mozgás részletezése egy órás tutorial videót igényel, akkor értelmeszerűen másképp fogsz az egészhez hozzáállni. Van persze némi skizofrénia is az egészben - de ne szaladjunk előre!

A Smash Bros Wii U a legújabb Smash játék, amely a népszerű széria klasszikus szabályrendszerét használja. Ami egyébként roppant egyszerű: a cél az, hogy ellenfeledet kilökd a pályáról. A képernyő alsó részén látható számok az egyes karakterek sebesüléseinek komolyságát jelzik, minél nagyobb ez az érték, annál “fogékonyabb” vagy arra, hogy kilökjenek a pályáról. A Smash dualitását az adja, hogy a karakterek által használt mozdulatok vagy arra jók, hogy megsebezzék az ellenfeleket, vagy nagyobb lendülettel lökik ki azokat a pályáról. Használd a megfelelő támadásokat a megfelelő időben, és nagyobb eséllyel leszel Te a nyertes. A dolgokat némiképp bonyolítja, hogy szinte nincs két ugyanolyan pálya, így minden egyes helyszínen más és más veszélyekkel kell számolnod (mozgó platformok, eltűnő elemek, lávák, robbanások, forgások, stb.), és persze az ellenfeleid sem nézik tétlenül ügyeskedéseidet. Bár néha lesz, hogy 1v1-es harcokra kerül sor, a játék inkább a négy fős összecsapásokra koncentrál, a nyolc fős szuperbunyók pedig bár elvben lehetségesek, inkább csak érdekességként jelennek meg, némi kaotikus szörnyülködés után a legtöbben visszatérnek majd a négyes arénaharcokra.

Megmondom őszintén, hogy nekem, a sorozatot az eddigi években inkább a partijátékok részéről megközelítő játékosnak valóban egyszerűbb is lett volna “kaotikus partijátékként” definiálni, mert akkor jóval egyszerűbb dolgom lenne fejben. Így, hogy kinyílt Pandora szelencéje, így azonban már nincs mit tenni: szörnyen összetett kaland vár Rád is, ha úgy gondolod, hogy egyszer majd jó játékos szeretnél lenni a Smashben. Mert ekkor kell rádöbbenned arra, hogy a több tucatnyi választható karakternek nem csak a támadásai eltérőek, de már az is, ahogy ugranak, amekkorát ugranak, amilyen sebességgel irányíthatod őket - ezek az “apró” eltérések fundamentálisan változtatják meg a meccseket. Nem túlzok nagyon, ha azt mondom, hogy ha szeretnél profi Smashesként előnyt adni a játékot nem ismerő barátaidnak, akkor nincs más dolgod, mint átváltani egy számodra ismeretlen karakterre, és garantált lesz a bohóckodás - minden karakter saját mélységgel, betanulásra váró egyedi trükkök tömkelegével bír ugyanis.

Persze felmerül a kérdés: érdemes-e egyáltalán belemélyedni ebbe az egészbe? Naná, hogy érdemes: a játékmenet ugyanis végtelenül szórakoztató tud lenni, amint túljutsz a kezdeti “most mi van?” zavarodottságon, ami a szabályoknak, a különféle mozgó helyszíneknek, és persze a karaktereknek tudható be. Nagy ütőkártyája a Nintendónak, hogy a Smashben nem holmi új karakterek szerepelnek, hanem többé-kevésbé legendás harcosok a cég különféle sorozataiból, illetve olyan híres vendégszereplők, mint Mega-Man, Pac-Man, vagy éppen Sonic. Ha rajongója vagy bármelyik nevesebb Nintendo-sorozatnak, akkor már erős érzelmi kötelék fűzhet egy-egy karakterhez, ami miatt már lelkesebben kezded el az egészet, mintha egy teljesen új, ismeretlen harcosokat felvonultató kalandról lenne szó.

Az ismerős helyszínek, zenék, karakterek persze önmagában nem lennének elegek, ha maga a játék ne lenne szórakoztató. Ez a veszély azonban nem áll fenn: a Smash Bros Wii U az évtizedes, stabil alapokra épült, szórakoztató támadások egyedi koktéljával, amely még akkor is tud élvezetes pillanatokat okozni, amikor épp téged hajítanak kétszáz méternyire a játszható területtől - vagy amikor épp gonosz módon egy, az arána szélén kapaszkodó ellenfelet célzol be következő támadásoddal. A karakterek mozdulatai kellőképpen változatosak, a legtöbb játékmódban pedig sosem veszíted el hősöd felett az irányítást addig, hogy a játék átcsapjon frusztrációba. A Smash alapja tehát az, hogy a szórakozás szinte garantált, akkor is ha győzöl, és akkor is, ha nem. Ha valaki nem szeret veszíteni, az persze már más tészta - de ekkor felmerül a kérdés, hogy akkor miért is játszol verekedős játékokkal?

Persze mindez nem teljesen újdonság: a Smash Bros pár hónapja már befutott 3DS-en. A Wii U-s változat minden elképzelhető módon túlmutat azon: a 60fps-el futó HD grafika sokkal szebb összképet nyújt, mint a handheld verzió, és átláthatóbb bunyót is kínál: míg a kis képernyőn előfordult, hogy már nem látod át teljesen a háttérben zajló dolgokat, addig itt ilyen problémád nem nagyon lesz. A nagygépes verzió több játékmódot, több extrát (megnyitható bónuszok, testreszabható karakterek, tárgyak, animációk, stb) tartalmaz - ezt azonban csak részben könyvelhetjük el bónuszként. Miért? Mert a hatalmas tartalom egy ponton tényleg átláthatalan káoszba csap át, ami akár lehetett a fejlesztők célja is. Hogy érthetőbben fogalmazzak: arról van szó, hogy ha komolyan nyomod a Smasht, akkor egy idő után nem nagyon akarod majd, hogy a játék stuktúráját teljesen felforgató tárgyakat, testreszabott karaktereket és hasonló finomságokat használd - így ilyenkor ezek az opciók semmit nem jelentenek majd számodra. Ha viszont nem veszed komolyan, akkor csak annyit ért el a Nintendó, hogy BÁRMIKOR meg tudod majd oldani, hogy ne tudd pontosan követni a képernyőn zajló eseményeket, akár a tárgyak, akár a nyolc fő, akár az egyéb extra szabályok miatt. Értem én a célt, és véletlenül sem akarom megszabni másoknak ,hogy hogyan játsszanak a játékkal, de kicsit úgy érzem, hogy meg sem próbálták rendezettebb struktúrába helyezni a játékot, hanem szándékosan formálták azt egy kaotikus - de továbbra is szórakoztató - masszára.

Meglepő módon a Smash Bros online játékmódja is működik. A működik alatt azt értem, hogy megfelelő feltételek esetén képes lagmentes játékot produkálni, ahol nem áll a technológia a mozdulataid és terveid útjába. Csodára persze ne számíts: egyszerű matematika, hogy a négy játékos miatt 3 emberrel kell összeszerveznie téged a szervereknek, nem pedig eggyel, mint azt az 1v1 játékban megszokhattad. Így háromszor akkora esély van arra, hogy kifogsz egy olyan játékost, aki rossz wifivel, tőled hatszáz kilométerre akar játszani - ez pedig az egész meccset játszhatatlanná fogja tenni mind a négy játékos számára. A helyi közösségek kialakulására azonban megfelelő a netkód - helyi alatt most magyarországit értek, mert itt azért legalább a távolság nem okoz majd akadályokat, csak a wi-fi jelek ereje. Örülünk? Örülünk. Csak akkor nem fogsz örülni Te is, ha koherens sztorimódot, karakterenkénti megnyerést vártál, ez ugyanis most nem fért bele a keretbe - megnyerés animáció van, de annyira kaotikus, annyira semmi értelme nincs, hogy az erre szánt pénzt nyugodtan fordíthatták volna akár még négy plusz karakterbe. Sztorit meg kár lenne várni egy “all-stars” jellegű álombunyótól, nyilván, de a hiányát akkor is megérezheted, ha például nem szeretsz online játszani, ilyen vagy olyan okokból.

Mindez persze már szőrszálhasogatás. A Smash Bros Wii U valóban két énnel rendelkezik, a szórakoztató minijáték-gyűjtemény (a bunyó keretei közé felhúzva) és a hardcore, kompetitív bunyós játék a Smash Wii U két tudata, amely sikeresen megfér egymás mellett, anélkül, hogy túlzottan rátenyerelne egyik a másikra. A Nintendo meglátásom szerint ügyesen evickélt a két műfaj határvonalán, kellőképp elmosva az éleket - és hiányosságokat tényleg csak abban látok, hogy meg sem próbálják átvezetni a partijátékosokat a “hardcore” Smash irányába, legalábbis nem a játék keretein belül. De ez a játék élvezeti értékét nem befolyásolja.

• A Smash Bros Wii U egy szórakoztató, fantasztikus aprólékossággal megmunkált játék, amely már csak a játszható karakterek és helyszínek puszta számával képes tisztelet parancsolni magának a verekedős játékok piacán. Bár úgy érzem, hogy a vicces, aranyos megközelítés ellenére ennél a játéknál legalább akkora a szakadék a kezdők és a hozzáértők között, mint a többi 1v1 jellegű bunyós szoftvernél, a nap végén ez a kettősség megkerülhetetlen részét képezi a műfajnak. Tudd, hogy mit vársz a játéktól, közelítsd meg ennek megfelelően, és nem fogsz csalódni. *