DariusBurst: Chronicle SavioursTeszt

A Taito neve manapság nemigen lehet túl ismerős a fiatalság számára. Pedig a SquareEnix-be olvadt cég annak idején a videojátékok ősfejlesztői közé tartoztak. Space Invaders, Bubble Bobble, Arkanoid… és a sort szinte a napestig lehetne sorolni. Ilyen klasszis a shooter műfaj nagyágyúja, a Darius is, amely kacskaringós pályát járt be az ilyen-olyan mellékágaival, folytatásaival. 2015 ünnepi szezonjában egy régi-új ismerőssel örvendezteti meg a Pyramid fejlesztőgárdája a publikumot. A DariusBurst: Chronicle Saviours ugyanis a legszebb SHMUP emlékeinket ébreszti fel a bennünk lakozó, régisulin nevelkedett játékosban, miközben némi tengervízi permetet is az arcunkra fröcsköl, amolyan frissítő jelleggel.

Nem véletlen dolog, hogy egy Darius játék esetében az óceánokat idézgetjük. A sorozat tipikus ismertetőjegyei közül ugyanis a tengerlakókra emlékeztető mechanikus szerkezetek, űrhajók, kapitányok és főellenségek ugranak be sokunk számára elsőként. A játékmenet többi része is egyedi vonásokkal bír, mi több, a műfajon belül igencsak jellegzetesnek számít. Hajónkkal 180 fokos fordulattal „hátrafelé” is lőhetünk a balról jobbra scrollozó pályákon. A lövedék-pokol közepette néhány ellenünk kilőtt izzó csóvát saját skulóinkkal hatástalaníthatunk is, és ott van a „burst” támadásunk is, amely praktikusan egy mega-csóvát zúdít az ellenfél nyakába. Ennek a szupertámadásnak az erőcsíkját az ellenfelek leszedésével tölthetjük újra. Így érdekes ritmust vehet fel az a rutin, amely a Dariusburst központi mechanikai elemévé növi ki magát. A csóvával tisztességesen megtisztogathatjuk a terepet, de a fegyver erejének fenntartásához folyamatosan darálnunk kell az apróbb ellenfeleket. Egy jól elsütött csóva a fél képernyőt letakarítja, de a rajzások mintáit követnünk kell, hogy minél tovább fenn tudjuk tartani a szupertámadást. A lehetőségnek másik oldala is van, hiszen az eszközt lecsatlakoztathatjuk a hajónkról, így egy tisztogató sávot tudunk a játéktér közepébe (akár elforgatva is) helyezni, ami a manőverezésünket segítheti a nehezebb szituációkban. Aztán nem beszéltünk még a szerteágazó pályastruktúráról (ld. még Outrun), vagy a széles képarányról, amely az árkád masinák duplamonitoros konstrukciójából eredeztethető.

A DB:CS nem mindennapi tartalmi rétegeltséggel bír, hiszen praktikusan két játék kombinációja. Az AC mode (Another Chronicle) az árkád Darius Burst: EX kibővített portja, amely az eredeti játékot, annak az expert-extrém nehezített változatát, valamint a Chronicles missziógyűjteményt foglalja magába. Ez utóbbi nagyjából 3000 különböző küldetést vonultat fel, egyedi szabályokkal, az eredeti játék szakaszaiból építkezve. A Chronicles mód poénja, hogy az adott virtuális árkád masinához rendelt online játékosok haladásával nyílnak meg az egyedi játékosok előtt is a lehetőségek. Nem is olyan apró baki, hogy a négyszereplős lövöldözést csak helyi üzemmódban tehetjük meg, az online kooperatív játékmódról megfeledkeztek a készítők.

A negyedik „Event” lehetőséget még nem aktiválták a készítők. Az eventek az eredeti árkád kabinet esetében interneten megosztott, speciális küldetéseket, és időszakos missziókat jelentettek. A készítők bevallása szerint még maguk sem tudják, hogy mit kezdjenek a móddal a jelenlegi kiadásban. Mindenesetre az a tény, hogy a megjelenés utáni napokban sincs semmi mozgolódás a játékmód körül, már alapjaiban negatív előjelnek számít. A CS módusz is egyfajta misszióalapú struktúrát tesz le az asztalra, a különböző szabály-módosítóval ellátott pálya-együttesek pedig a Belsar elleni küzdelem történelmi vonatkozásait taglalják. Mindeközben régi hajókat és extra tartalmakat nyithatunk meg a 200 állomásos szekvencia végigjátszása során. A CS lehetőséget azoknak találták ki, akik az eredeti szuper-szélesvászonhoz képest picit moderáltabb 21:9-es képarányban, kevéssé hardcore szellemiségben szeretnének elmélyülni a Darius világában.

A tesztelt Steam-es változat grafikailag nem mutat túl egy jobban kinéző PS2-es játék színvonalánál, cserébe extrém képarányt kínál, duplamonitoros konfigot is támogat, sőt egy közepes laptop GPU-val is garantált a 60 FPS, persze ha nem ragaszkodunk az eredeti játék a 32:9-es képarányához, két kijelzős megjelenítés, valamint észbontó 6880x1440-es felbontás mellett. A program a Steam felhővel is együttműködik, gond nélkül ismeri fel az XONE kontrollert, és bugok nélkül futott a tesztidő során, így elmondható, hogy a PC port szokatlanul igényes átirat, technikai oldalról is. A PS4-PSV verziókat nem láttuk, de általános fájdalomként harsognak a netes közösségek, hogy a cross-save funkció mellett a cross-buy-t már elfelejtették aktiválni a Sony platformokon. Másrészről a Vita pici képernyőjét (illetve annak pici méretét) is konkrétan játékélményt korlátozó tényezőként aposztrofálják a szuper-szélesvásznú lövölde konzolos rajongói. (Nekik a coop-módokról is teljes mértékben le kell mondani, cserébe alacsonyabb áron is beszerezhető a játék a hordozható Playstation masinára.) A prezentáció és a külcsín egy fontos vonatkozásáról nem esett még szó: a DB:CS remek zenei szekciót vonultat fel, a játékból eredő japán hangulatot csak tovább fokozza a Taito házi zenekarának (Zuntata) éteri dallamszőnyege.

A tesztpéldány érkezésekor külön felhívták a figyelmünket, hogy a játék vaskos árát a tartalmi vonatkozások végett méltányosan kezeljük. Tény: a DB:CS teljes árú játékként sokak szemébe belövi a szálkát, ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy a csomagból kihoztak mindent, amit csak lehetett. A stílus rajongóinak itt van tehát egy olyan gyűjteményes kiadás, ami majdhogynem dupla játéknyi tartalmat tud közel a végtelenségig remixelni. A CS akár négy játékost rendel egyszerre egy feladathoz, ami szintén nem túl gyakori a stílus berkein belül. Nem mellékesen egy olyan platformon is tiszteletét teszi (PC), ahol a műfaj rajongói csak nagyritkán kapnak a tipikusan árkád- és konzolos gépekre készülő japán klasszikusokból. Innentől meg aztán mindenki döntse el maga, hogy kinek mennyit ér meg ez a móka. Mi a részünkről megyünk is vissza robotrákokra vadászni!