Agatha Christie - The ABC MurdersTeszt

Érdekes, hogy a klasszikus kalandjáték műfaja végül nem veszett el a süllyesztőben, sőt, a mai napig rengeteg kisebb-nagyobb fejlesztőcsapat foglalkozik a zsáner felszínen tartásával, megújításával. Oké, nem feltétlenül a Telltale-követőkre gondolunk most, hanem a King Art Games-re, a Daedalic-ra, vagy a Microids csapatára, akik ha kell, a konzolos nagyközönség számára is fogyasztható módon képesek tálalni a korábban jellemzően csak PC-s berkekben (el)ismert műfajt.

Az Agatha Christie's The ABC Murders például egy klasszikus szemléletben fogant point and click kalandjáték, amely irodalmi történetének bájos prezentációjával, valamint áramvonalasított kezelésével konzolon (és természetesen PC-n) is megpróbálja a műfaj kényes közönségét kiszolgálni.

Hogy sikerül-e neki az már egy másik kérdés. A készítők valahová a Sherlock és a Raven játékok közé próbálták meg belőni a játék koncepcióját. Az epizodikusság a történetből fakadóan adott, hiszen az A, B és C gyilkosságok mind-mind különálló szakaszként jelennek meg a forgatókönyvben. Mindenki kedvenc belga nyomozója, Poirot hasonlóképpen karizmatikus figura, mint a híres brit detektív, vagy Zellner a Ravenből (akinek karakterét nyilvánvalóan Poirot ihlette). A nyomozgatások során tárgyakat keresgélünk, ördöglakat-jellegű zárakat törünk fel, ékszerdobozba rejtett mechanikus rejtvényeket bogozunk ki, és a szokásos gusztálós módszerrel minősítjük a kulcskaraktereket. (Poén, mikor egyesek meg is jegyzik, hogy miért bámuljuk őket ilyen furcsán…) Eddig nincs a dologban semmi meglepő, mint ahogy abban sincs, hogy a szokásos tárgyhasználós kombinálgatást a készítők (feltételezhetően a konzolos egyszerűsítés miatt) minimálisra vették. A történéseket leginkább a megfigyelésekkel és dialógusokkal lehet előrébb gördíteni. Remek munkát végeztek a felhasználói felület kiagyalói, ugyanis az eszközök elérése, a dedukciós-levezetős táblák (Tisztára, mint Londonban, kedves Watsonom!) gamepaddal is tökéletesen kezelhetők; a kezdetekben feleslegesnek tűnő point and click kurzort is meg lehet szokni, melynek idővel magától értetődővé válik a használata és a kutakodásba ágyazott szerepe. Ha csavaros válaszokat adunk, tükörbe nézve bajszot pödrünk, gentleman módjára viselkedünk, vagy csak úgy általában úgy teszünk, mint ahogyan Poirot is viselkedne egy adott szituációban, úgy EGO pontok ütik a markunk. Ezek a nap végén egyfajta visszajelzést nyújtanak, hogy mennyire játsszuk ügyesen, "poárósan" a játékot.

A történések egyébként a forráshoz hűen követik az eredeti Agatha Christie regényt (melyet itthon Az ABC-gyilkosságok címen tessék a könyvesboltokban keresni), de mivel interaktív formában tálalták a klasszikus sztorit, ezért itt-ott eltéréseket tapasztalhatunk, akár okozhatunk is. Egy tuti, igazán nagy döntések, sorsfordító tevékenységek nincsenek - aki pedig a regényt vágja, annak az utolsó fél órában bevezetett csavar sem lesz igazán meglepő. A kampány egyébként nem túl hosszú, érzésre olyan 6-7 óra körül zavartuk le a komplett végigjátszást, de az achievementek úgy vannak kitalálva, hogy többszöri nekifutásra lehessen csak minden gesztenyét kikaparni.

Prezentációs oldalról furcsa ambivalens érzéseket képes előhozni a Microids játéka, mondjuk is, hogy miért. A karakterek-tereptárgyak egy-másfél generációs lemaradásban vannak korunk elvárásaihoz képest. Szerencsére a cel-shade stílus és a gondosan berendezett díszletek ezzel együtt is hamar hangulatba hozzák az embert. A minimális mimikával ellátott karakterek és szimpla animációk mellett a szinkronszínészek is rásegítenek a kicsit túljátszott-mesefilmes figurára, de hiába zavaró néhol az egyszerűség vagy a ripacskodás, valahol jól is áll ez a stílus az ABC Murdersnek. A zenék talán annyira nem ütnek nagyot (sőt, már-már nyúlásnak tekinthető a hangszerelés és a dallamkészlet), de alapvetően „stílusban maradtak” a komponisták, ezzel is fokozva a hangulatot.

Mint látható, sok ponton ellensúlyozza a játék saját esendőségeit. Nyilvánvalóan nincs óriási büdzsé egy ilyen megjelenés mögött így nem csoda, ha a minőségi faktorok esetenként a léc alá esnek. Nagyobb gond van viszont a program mechanikai identitászavaraival. A nagy áramvonalasítás közben a játék nehézségi szintjét nem igazán sikerült jól optimalizálni. Érthető a hozzáállás: minél több kezdőt szerettek volna megfogni a készítők (a konzolos közönség nem éppen adventure-kompatibilis) ám mégis jó lett volna, ha ilyen téren is megmaradt volna egy arany középút. A fejtörők még csak-csak tartogatnak némi kihívást, ám az elronthatatlan dialógusok és a primitív felderítési szakaszok majdnem hogy egy kisiskolás szintjéhez vannak igazítva. Lehet hibáznunk, de súlyos következményekkel nem találkozunk. Egy félrecsúszott válasz esetében Poirot saját magát kijavítva néha automatikusan is a jó reakcióval folytatja a beszélgetést. Máskor acsi jár egy komolyabb rontásért (!), a forgatókönyv viszont robog tovább, mintha mi sem történt volna. Ilyenkor egy picit olyan érzése van az embernek, mintha a program „jól van kisfiam” buksisimogatással engedne tovább minket, ezzel viszont pont a zsánerre jellemző "heuréka" jutalomérzetet minimalizálják. Sokáig azért ezen sem morgolódunk majd, mert legalább az események visznek minket tovább magukkal.

A feltörésre váró szekrények-ládikók között vannak nagyon jól kitalált, trükkös darabok, de akad pár olyan puzzle is, amelynél nüánsznyi eldugott apróságokon múlik az elakadás. Az ilyen nehézségi tüskéknél egyszerűen előhívhatjuk a pause menüben található, idővel újratöltődő „hint”-lehetőséget, amikor Poirot megmutatja hogy mit is kellene csinálnunk a folytatáshoz - ám innen is hiányoltunk valami olyan „büntetést”, mint amilyet anno a King Art-féle Ravenben láttunk. Ha már végtelenszer használhatjuk a lehetőséget, nyugodtan mínuszolhattak volna például az eddig megszerzett EGO-pontjainkon, hogy érezzük a segítségkérés súlyát. Aztán olyan is van, amikor a játék egy-egy alkalomra elfelejti a saját maga által felállított koncepciót, és mégis behoz egy-egy olyan rejtvényt, ami kikacsintás a régi klasszikus P&C játékstílusra. Viszont a könnyed pályán ezek már oda nem illő döccenőt jelentenek…

Felemás az összkép, pláne annak tükrében, hogy a cikkben emlegetett hivatkozások lépésekkel előrébb járnak az ABC Murders minőségi szintjéhez képest. Ami miatt mégsem akarunk (ez bizony elhatározás kérdése) szigorúbbnak látszani: a.) a fenti problémák egy része feltehetően a régivágású kalandorok számára okoz majd savanyú szájízt; b.) a játék eleve szerényebb árcédulával áll rajtvonalhoz (mondjuk így is lehetne egy picikét olcsóbb); c.) a konzolon ritkán látott zsánerhez csábíthat olyanokat is, akiknek ez az egyszerűbb játékmenet is kielégítő lehet. Ennek tükrében tessék tehát a legfrissebb Agatha Christie feldolgozásra tekinteni, amely nem váltja meg a világot, de egyszer szódával (vagy egy nagy bögre konyakkal) bőven elmegy.