AbzuTeszt

„Víz alatti Journey.” - bár elsőre lesajnálónak tűnhet, de az én olvasatomban ez a jellemzés meglehetősen pozitív képet fest le a Giant Squid első játékáról, hiszen amellett, hogy pontosan belövi stílusát kategóriájának egyik legjobbjához hasonlítja, ami azért nem rossz dolog. Ráadásul majdnem tökéletesen pontos is, az Abzu ugyanis szinte száz százalékban azt nyújtja, mint amit a thatgamecompany legnevesebb alkotása, ironikus módon mindössze ott bukdácsol kicsit, ahol megpróbál inspirációs forrásánál valamivel többet nyújtani.

Ez persze nem meglepetés, hiszen egy olyan játékról beszélünk, melyet a Flower és Journey művészeti rendezője, Matt Nava által vezetett stúdió készített. A hasonlóság első pillantásra feltűnik, az Abzu tengeralatti világa pontosan olyan színes és olyan gyönyörűen animált, mint a fenti két játék, viszont azoktól (legalábbis utóbbitól) eltérően tele van élettel. Különböző halak garmadája éli életét idelent, színek és formák lenyűgöző kavalkádja veszi körbe az egész egyszerűen Búvárnak nevezett főszereplőt. Az egész egyszerre végtelenül vidám és rendkívül megnyugtató, főleg miután kiderül, hogy a tengeri élőlények nem ellenfeleink, ha kedvünk tartja, akkor nyugodtan meglovagolhatunk egy veszélyesnek tűnő cápát is. De nem csak a halak, a környezet is kirobban a színektől és az élettől, minden, egészen a legutolsó tengeri csillagig egyszerűen könyörög, hogy ússzunk oda, fedezzük fel, csodáljuk meg.

És mivel nincs más dolgunk, mi úszunk és úszunk és úszunk, nem csak azért, hogy felfedezzük ezt a világot, hanem azért is, mert valami egészen elképesztően jó élmény úszni. Az Abzu irányítása rémisztően egyszerű, karakterünk egy gomb lenyomására elindul az adott irányba… és ennyi. Oké, van még egy gomb, amivel valamivel gyorsabban úszhatunk, illetve még egy, amivel használhatunk ezt-azt (sőt, még egy, de ezt nem mondom el mi, mert mókás kitalálni), de ezekre rendkívül ritkán van szükségünk. És ha valami ennyire egyszerű, akkor az a minimum, hogy tökéletesen működjön, ugye? No kérem, itt tökéletesen működik! Tudom, furcsa dolog egy játék alapvető építőkövét dicsérni, de itt ez valahogy hozzátartozik a varázslathoz, az átlátszó vízben mintha repülne karakterünk ezzel még kicsit meseszerűbbé téve az élményt.

Az egészet pedig megkoronázza Austin Wintory gyönyörű zenéje. Akár egy dokumentumfilmben, a zene hűen követi a helyszínt és az eseményeket, vidám trillák váltakoznak komolyabb dallamokkal, egy pillanatra se próbálja ellopni a rivaldafényt, de csodás keretet ad kalandjainknak. Hogy olyan ezerszer visszaidézett és előadott dallamok-e ezek, mint amilyeneket a Journey mellé írt? Egyelőre nem tudom, de az biztos, hogy nekem azonnal bekerült a Spotify playlistembe.

Van más is abban a nagyjából két órában, amit a játék kínál? Nos van, bár inkább ne lenne. Az Abzu ugyanis a fent leírt élmények mellett megpróbál egy történetet is elénk tárni, azonban az egyrészt eléggé banális, másrészt ez a „nem mondunk semmit, csak mutatunk négy hieroglifát” megoldás nekem mindig kicsit visszás. Félre ne értsetek, a játék mondanivalója - a figyelmetlen technológiai fejlődés környezetpusztító hatása - igenis fontos dolog, olyan, amit nem lehet elégszer és elég sok embernek elmondani. Azonban számomra ez jóval markánsabban csapódott le akkor, mikor meditációs módban (ilyenkor főhősünk helyett az adott pálya élőlényeire fókuszál a kamera) bámultam azt a törékeny mikrokozmoszt, amit lelkiismeret furdalás nélkül pusztítunk el, nem volt szükségem arra, hogy mindezt még egyszer megpróbálják nekem a számba rágni.

Ezt leszámítva azonban egy egészen apró csoda az Abzu. Pontosan tudom, hogy ez egy olyan játék, ami nem való mindenkinek, a gameplay fetisisztáknak például már most szólok, kerüljék messzire. De ha hozzám hasonlóan te is olyan vagy, aki élvezi, hogy szemeit bámulatos képek, füleit pedig lenyűgöző zene ostromolja, miközben néhány órára kikapcsolhatja a világot és elveszhet a digitális óceánban, akkor ne keress tovább: az Abzu pontosan ezt nyújtja, majdnem tökéletes formában.