Nintendo SwitchPróbakör

A Switch-csel a Nintendo végre megalkotta az eddigi legtöbb igényt kielégítő konzolját. Aki szeretni akarja, joggal fogja szeretni (idővel), mert minden megvan benne, amiért az utóbbi években szeretni lehetett N konzolt, csak még jobb formában, aki pedig a GameCube óta nem bír a cég felé nézni, az továbbra is nagyon sok alapanyagot fog találni (már most) ellenszenve táplálásához, mert már megint nem árulták el, hogy hány terraforms van benne.

De elég a mások fejével gondolkodásból, a gépet az állványról leemelve az alábbi sorrendben érkeztek a benyomások:

Nehéz :o

A Switch súlya közelít a Wii U GamePadéhez, de ez aligha lesz bárki számára válóok, inkább csak emlékezteti az embert, hogy nem böngészésre készült a kezében levő kütyü. Főleg a két Joy-Con (sosem fogom megszokni, hogy egy nemlétező hentai közönségtalálkozó nevét adták a kontrollereknek) nélkül szembetűnő, hogy milyen cuki kis helyre pakoltak ennyi vasat.

Kényelmes :)

„Összeszerelve” pont úgy fekszik a kézben, ahogy elvárnánk. Semmi kényelmetlen él vagy ujjcsavaró gombelhelyezés, egy pillanat alatt elfelejtjük, hogy egy technológiai kuriózummal van dolgunk, ami persze nem késztet arra, hogy felhívd anyádat lelkendezni, cserébe nem érzed azt, hogy a hordozhatóság a játszhatóság rovására menne. Bár…

Túl lágyak a gombok :/

Az azonban érződik, hogy a szívroham biztonságosabb oldalára belőtt ár érdekében kompromisszumok köttettek az alkatrészek kiválasztásakor, mert ennél kivétel nélkül minden Nintendo kontroller masszívabb és feszesebb érzetet keltett. Jó hír viszont, hogy a Wii U-nál látott megoldással ellentétben a Switch Pro Controller nem az alap gombok és karok némileg ergonomikusabb alapba ágyazása, hanem nagyobb és feszesebb gombok és analógok sorakoznak rajta, és baromi jó érzés játszani vele. Analóg trigger viszont nincs, úgyhogy sok sikert némely GameCube porthoz (már ha egyáltalán lesznek, ugye).

Tökéletesen méretezett (Y)

FR4231-gyel ebben sajnos/szerencsére nem értek egyet, ugyanis sikerült belőni azt a súlyt és méretet, amit még gondolkodás nélkül dobhat az ember a táskájába. Ennél kisebb képernyő már a részletek rovására menne és kellemetlen lenne a Joy-Conok mérete, nagyobb meg minek legyen, arra van a tévé.

Szép a kijelző 8)

Ne kérdezzétek, milyen panel van benne, én csak néztem, nem szedtem szét. A színek viszont szép élénkek, a fényerősség és a betekintési szög (általában teszek rá, de ez esetben néha ugye ketten fogunk görnyedni felette) egyaránt kiváló, és végre multitouch kijelző van egy N konzolon, juhéj. Nincs meg a Vita OLED képernyő megnyalnám-faktora, de hozza az elvárhatót.

Jé, Mario Kart 8 a kezemben :3

Megszámoltam, hozza a Wii U változat 720 darab p-jének mindegyikét 60FPS mellett tévén pedig 1080, aminek örülünk, mert a játék még mindig plasztikgyönyör. Nyolcan játszottunk local multit, és a jóindulatú anyázás közepette hamar megszűnt különlegesnek tűnni az a tény, hogy nagygépes Kartot végre nem csak osztottképernyőn játszhatunk egy térben. A játék eddig is működött, az újítások (új karakterek, két felvezető tárgy, stb.) után pedig még jobban fog működni, és nem utolsósorban ugyanúgy érdemes 10-15 percre elővenni, mint több órára, ami várhatóan a Switch játékok többségéről nem lesz elmondható.

Zelda: Breath of the Wild

Másfél óra sorban állás kiválóan alkalmas arra, hogy egy zártkörű rendezvény minden exkluzivitásérzetét lenullázza, de hát na, új Zelda, én meg mártír vagyok a gamer közszolgálat oltárán. 20 percünk volt a játékkal, mely során az E3-on már látott Plateau demóból próbáltunk meg valami olyat kihozni, amit még nem láttunk tucatnyi videón. Pro tip: Ilyenkor meg kell kérdezni a standnál álló hostot/hostess-t, hogy mit csináljunk, hogy ő - aki már egy rakat játékos próbálkozásait nézte végig - ne unja butára magát. Így kötöttünk ki a játék 100 shrine-jának egyikében, ahol a próbakör legkellemesebb meglepetéseként egy kisebb guardian olyan ügyesen támadott és tért ki a csapásaim elől, hogy majd' belehaltam, úgyhogy kicsit még bujkálnom is kellett. Sosem a harc miatt szerettem a sorozatot, de nem bánom, hogy ezúttal kevésbé tűnnek ujjgyakorlatnak az összecsapások, mint a 3D részek többségében.

A Skyward Sword egyik fő újítását továbbvíve még erősebb fókusz van az egyszerű mozgáson. Link az eddiginél jobban tapad a terephez, a különböző akadályok leküzdése nem az automatikus platforming divatját követi, hanem mindvégig a mozgáskészlet egymásra épülő elemeire támaszkodik. Az új fizikai motor a játék minden elemét feldobja, nekem leginkább az tetszett, ahogy megtöri a puzzle-ök eddigi „binaritását” (vagy úgy oldod meg, ahogy a fejlesztők akarták, vagy nem oldod meg).

A világ egyébként látszólag nincs csordultig pakolva érdekességekkel, úgyhogy nyugodtan el lehet kezdeni dolgozni a negatívabb hangvételűnek szánt tesztek „üresség van, emberek” kezdetű bekezdésének csiszolását. Ez természetesen teljesen jogos kritika, amennyiben valaki a Skyward Sword intenzitását és feszességét reméli viszontlátni, azonban a távolban felsejlő alakzatok és a kapott sztoriküldetések garantálják, hogy folyamatosan dolgozzunk valami cél felé, ami nekem pl. hajlamos az ilyen jellegű játékoknál (épp a Xenoblade-et pótolom és imádom végre) összezsugorítani a teret és az időt. E tekintetben viszont tehát pont, hogy az anti-Skyward Swordot kapjuk majd, amely váltás még akkor is figyelemreméltó egy ilyen múltú sorozat esetében, ha éppenséggel valakinek nem jön be annyira ez a fajta világtervezés.

Az alapok tehát nagyon is rendben vannak, minden más meg majd kiderül márciusban.

Arms

Utoljára a Splatoonnal való első találkozásomkor éreztem ilyen mértékben, hogy most itt valami tök jó és új dolog történik, de kell még idő, hogy összeálljon a kép. A játékmenet hasonlóan gyors és hektikus, és egyértelmű, hogy jelentős mélységgel rendelkező rendszereken alapszik, de van annyira egyedi, hogy elsőre simán agyatlan kalimpálásba fulladjon a bunyó.

A két lecsatolt (jaj) Joy-Cont (juj) használva a karaktereket kvázi tankként irányítjuk, ami nagyszerűen működik, teljesen intuitív, és összesen csupán négy gombot tesz szükségessé, amelyből kettő egyébként is csak a különleges támadás aktiválásához kell. A Joy-Conok a Wii-s Motion Plus legjobb pillanatait idézik, azonban egyszer sem volt szükség kalibrálásra, és az sem mindegy, hogy gyakorlatilag két teljes értékű SNES kontrollerbe pakolták bele a fejlettebb technológiát (kétanalógos shootert mozgásérzékelős célzással, KÖNYÖRGÖM).

A feladatunk kimerül abban, hogy ellenfelünket többet/erősebben találjuk el vagy vágjuk a földhöz, mint ő minket, és ehhez karakterenként 3 fajta ököltípus áll rendelkezésünkre, valamint az alap lábmunka és védekezés mellett egy ugrás és egy dash mozdulat. A dolog ott bonyolódik, hogy a két öklünk teljesen függetlenül működik egymástól, és amint megindítjuk őket rugószerűen nyúló karunkkal az ellenfél felé, a Zeldához hasonlóan élethű tehetetlenséggel hasítanak előre és ütköznek vagy egy szembejövő ökölnek, vagy a másik karakternek, esetleg a terepnek. Ezáltal lehetőségünk nyílik ügyes mozgással kerülgetni a felénk tartó öklöket, és a megfelelő pillanatban bevinni ütéseket (ezzel próbálkoztam én), vagy egyszerűen „lelőni” a másik támadásait egy nagyméretű és nehéz kesztyűvel, majd jól megküldeni az arcát egy kisebb és gyorsabb ököllel (ezzel vert bucira az ellenfelem).

Az Arms tehát alapvetően egy roppant ígéretes és egyedi ész- és reflexjáték keverék, de egyelőre nehéz eldönteni, hogy párezer forintos letölthető címre számítsunk, amit néha előveszünk pár multi körre, vagy egy többórás tanulási folyamatot igénylő, tartalmas egy- és többjátékos módokat tartalmazó „boxolós Splatoonra”. A játékmenetben megvan a potenciál az utóbbihoz (a Punch-Out! jóval egyszerűbb), és magasan a rendezvény legegyedibb élménye volt.

1 2 Switch

A Switch bonyolult állat, de én megfejtem. Mármint az egyik minijátékban tényleg tehenet kellett fejni - mindezt a Switch HD RUMBLE technológiája által lehetővé tett immerzív tőgymarkolás élménye mellett. Kérdeztem a standnál álló Nintendós emberkét, hogy akkor most több rumble motor van-e a Joy-Conban, és ha igen, mennyi, de még be sem fejeztem a mondatot, már kiült az arcára a „Haver, értékelem, hogy foglalkoztat a dolog, de te is tudod, hogy nem mondhatok semmit”-mosoly. Mindegy is.

Maga a játék egy rövid szavatosságú techdemó érzetét keltette, amely a mozgásérzékelés és az új rezgéstechnológia nüánszainak bemutatására van kihegyezve. A tehénfejős demó során az egyik Joy-Cont függőlegesen tartva kell először a felső, aztán az alsó trigger megnyomásával, majd a kontroller lefelé húzásával elővarázsolni a virtuális tejet a virtuális tőgyből (Suda 51-t szerintem ezzel győzték meg, hogy ideje újra Nintendóra fejleszteni), miközben a rumble motorok lágy duruzsolással jelzik a művelet sikerességét. Gyakorlatilag tehát egy háromkomponensű mozdulat ritmusát kell a lehető legjobban elkapni - nekem első 6 pohár tejet sikerült kitermelnem, a hostess szerint a rekord 19 volt, úgyhogy kőkemény mélység van, emberek.

Kevésbé volt abszurd, de jobban bemutatta a HD Rumble lényegét a golyószámlálós minijáték. Itt a Joy-Cont döntögetve kellett kitalálni, hogy hány darab kis gömböcskét rejt egy képzeletbeli fadoboz. Tény, hogy a „nagyfelbontású rezgés” homlokhorpasztó marketingszövegnek hangzik, de az általa lehetővé tett visszajelzés erőssége és jellege tényleg részletesebb, mint bármilyen korábbi hasonló próbálkozás. A Joy-Con meglepően jól átadja a doboz falának és egymásnak ütköző golyók érzését, és sikerült is egygolyós hibahatárral tippelnem a játék során. Azt persze kétlem, hogy általában hangsúlyos feature lesz a dologból, és nem vagyok benne biztos, hogy a Switch leváltásakor úgy fogjuk érezni, hogy megérte a plusz költséget a HD Rumble, de tény, hogy működik.

Snipperclips

Végül kipróbálhattam a Joy-Cont a rettegett SNES (oldalra fordított) pozícióban is, egy kitámasztott Switch tableten. Így tartva az én átlagos kézméretemmel tök kényelmes volt a kis kontroller, amin sokat segített a triggerek fölé csúsztatható lekerekített műanyagdarab. Ideálisnak nem mondanám, de alkalmas volt arra, hogy fél perc alatt megfeledkezzek róla, és szerencsére ugyanez volt elmondható a viszonylag kicsi képernyőről is (mivel ketten játszottunk, itt jól jött a korrekt betekintési szög).

Ebben mondjuk szerepe volt a Snipperclips-nek is, ami az Arms-hoz hasonlóan dobál némi kérdőjelet tartalom terén, de amit láttam belőle, az telitalálat, és az egyik legkiválóbb módja a Switch . Egy tipikusan Nintendós, mégis újszerű okossági + ügyességi játékról van szó, amiben olyan egyszerű feladatok sorakoznak egymás után, mint pl. egy ceruza beletuszkolása egy hegyezőbe egy egyképernyőnyi pályán.

Ehhez a játékosok (minimum egy, maximum négy) mindegyikének egy egyszerű alakzatból álló karakter áll rendelkezésére, aki képes ugrani, guggolni, valamint mindkét irányba dőlni, illetve - ami a legfontosabb - kivágni darabokat a másik testéből. A játék ügyességi részének alapját adó fizikai motorral együtt így lehetőségünk nyílik az adott puzzle megoldását megkönnyítő alakzatok létrehozására: Egy „behorpadt” fejen pl. könnyebben megül egy kosárlabda, egy rámpa segít áttolni a korábban említett ceruzát a faragó előtti akadályra, stb.

Mindezt roppant egyszerű, de bájos prezentáció mellett, ami esztétikailag leginkább a Wario Ware hagyományát követi. Ha mennyiségileg és minőségileg is renden lesz a tartalom (amit merek remélni, mert a Nintendo társfejlesztője a játéknak), akkor simán megéri majd a 20 dolláros árát, főleg, ha van legalább még egy ember, akivel együtt játszhatunk.

Mi lesz ebből?

Az összességében pozitív élmény ellenére pár óra játék után sem mernék most Nintendo részvényt venni. Nem azért, mert bármi baj lenne a bemutatott játékokkal vagy a hardverrel (sőt), csak éppen semmi olyan nincs magában a koncepcióban, ami két perc után kirángatná a pénztárcát a zsebünkből. Bárhogyan használjuk, a Swtich egyszerűen csak működik, ahogy kell, és semmi több. Ez persze nem elhanyagolható tényező, hiszen többféleképpen lehet használni, mint bármilyen korábbi konzolt, és aki sokat, sokszor és sok emberrel szeret játszani, annak telitalálat lehet a konzol. Nincs viszont arcot legyaluló grafikai tech, és nincs a Wiimote első kézbevételekor vagy a Kinect előtti első mozdulatkor érzett „itt a jövő, gyerekek”-érzés, a sokoldalúságnak pedig keményen meg is kéri az árát a Nintendo. A játékok persze idővel simán bárki számára indokolhatóvá tehetik majd a vásárlást, de egyelőre nyugodtan meg lehet várni vele az év végét.