Outlast IITeszt

Ügyesség, bátorság, intelligencia. Ha végig szeretnél vinni egy játékot, jellemzően erre a három készségre lesz szükséged - szerencsés esetben mindháromra, egy kellően komplex élménycsomagot kapva ezáltal. Ami a közös bennük, hogy a játékos mindhárom esetben úgy érzi: saját képességeinek, saját tudásának köszönheti a továbbjutást, szert téve ezzel a mindig oly fontos jutalomérzetre. Ha azonban ezek a háttérbe szorulnak, és bejön a képbe egy másik tényező, akkor kártyavárként omlik össze az egész koncepció.

Ez az, amit a Red Barrels mintha elfelejtett volna az Outlast II esetében. Pedig egyszer már megcsinálták: az első Outlast máig a belső nézetű horrorok talán legtöbbször hivatkozott alapműve. Nem véletlenül: nem volt hibátlan alkotás, ám ritkán tapasztalt feszültséget helyezett a játékos vállára, ugyanakkor pedig nem felejtett el játékként sem funkcionálni, pont annyi gameplay-t csempészve a receptbe, hogy kellően eltávolodjon a sétaszimulátoroktól, mégis egy fókuszált, jól megrendezett horror-élményt tudjon funkcionálni. Az Outlast II nyilván nem szerette volna még egyszer eljátszani ugyanazt pepitában, így az első rész klisés, de jól működő elmegyógyintézetes körítését Arizona sivatagjaira és hegységeire cserélte. A fejlesztők pedig ezzel besétáltak a saját csapdájukba.

A Resident Evil 7 az év elején kiváló produkcióval prezentálta, miként lehet magas színvonalon vegyíteni a belső nézetű megvalósítást a klasszikus túlélő-horror játékmenettel. Az Outlast II ilyen szempontból más. Ahogy a játék is hangsúlyozza: a főhős, Blake - aki eltűnt feleségét keresi a felütésként szolgáló helikopterbalesetüket követően - egy riporter, nem harcos. Vagyis ha bajba kerülsz, akkor jó eséllyel véged van, nem tudod megvédeni magad. Ez így volt persze az első részben is, csak éppen ott a körítés és a pályadizájn sokkal egyértelműbbé tette, hogy mi a cél, meddig merészkedhetsz és hova rejtőzhetsz lebukás esetén. Itt most kicsit más a helyzet: különösen a játék első felében rengeteg nyitott pályarésszel fogsz találkozni, melyek sokkal bizonytalanabbá és kilátástalanabbá teszik a helyzetedet. Ami egyrészről jó, hiszen ettől valóban félelmetes és feszült lesz a kaland. Másrészről viszont totálisan aláássa az élmény egészét.

A játék szkriptelt jellege és a védekezés, mint lehetőség kihagyása miatt az Outlast II nagyon egyszerűen működik: ha nem azt csinálod, amire a készítők gondoltak, akkor jó eséllyel meghalsz. Ezzel önmagában nem lenne gond, számtalan játék működik így. A baj inkább az, hogy az Outlast II-höz az esetek többségében nem kell sem ügyesség, sem bátorság, sem pedig intelligencia. Egyszerűen csak tudnod kell, hogy hova és milyen útvonalon kell menned - ehhez azonban előbb meg kell halnod egy párszor. A videojátékos nyelv ezt csúnya angolsággal trial & errornak hívja, ami kis adagokban, oktató jelleggel abszolút működőképes tud lenni, az Outlast II azonban olyan szinten átesik vele a ló túloldalára, hogy totálisan rátelepszik az élmény egészére. Márpedig ha egy horrorjáték nem működik élményszinten - vagyis kizökkenti a játékost és megszűnik az immerzió -, akkor bizony horrorként sem működik.

Az Outlast II első felében a már említett nyitott jelleg szül kellemetlen szituációkat, halálos zsákutcákkal és váratlan meglepetéseket rejtő ajtókkal, melyekre előzetesen esélyünk sincs felkészülni. Az éjjeli látásunkat biztosító (és egyébként még mindig piszok látványos és hátborzongató képet produkáló!) kameránk mikrofonjával és a susnyásból való leskelődéssel ugyan tudunk valamennyit tapogatózni, de még így is rengeteg lesz az "oké, ezt honnan kellett volna tudjam" szituáció, melyek nem ritkán instant halálban végződnek. Később persze átjutunk ezen is, de nem túl gyakran fogjuk azt érezni, hogy saját magunknak köszönhetjük a sikert - egyszerűen csak megtanuljuk, hogy mit nem szabad csinálni. Ez pedig nagy dózisban elég frusztráló - abszolút rossz értelemben, hiába beszélünk horrorjátékról.

A játék második fele ilyen szempontból sokat javul, a zártabb, fókuszáltabb pályadizájn jóval inkább hangsúlyozni tudja az első rész erényeit, az adrenalinpumpáló meneküléseket és a lélegzetvisszafojtott bujkálást. A "rohanós" szekvenciáknál azért itt is sikerül olykor túlzásba esni, lesznek olyan jelenetek, amiknek akár tízszer is neki fogunk futni egymás után, mire "betanuljuk" az útvonalat, vagy egyszerűen csak rájövünk a szükséges trükkre, hiszen a korlátozott látási viszonyok miatt nem mindig működik intuitív jelleggel a dolog. Bennem azonban összességében mégis a játék második fele maradt meg jobban, mert sokkal kevesebb műfajidegen megoldással operál, nem próbál az lenni, ami amúgy képtelen lenne.

A sztori második felében kezd el kibontakozni egyébként az Outlast II Nagy Rejtélye is, amely egyben a legfőbb hajtóerő is a történet felgöngyölítésére. Persze az alapcselekmény sem unalmas, hiszen a Lynn utáni hajsza mindig tartogat valamilyen fordulatot, de inkább csak sokkolni próbálja a játékost a brutalitásával és a beteges vallási hátterével. A másik szál, Blake gyerekkori emlékei teszik azonban igazán érdekessé a történetet: ezek a flashbackek nemcsak érdekesek és kreatívak, de a leghátborzongatóbb jelenetek is ezekben várnak ránk. És bár a megvalósítást, valamint a dizájnt tekintve vannak jókora baklövései az Outlast II-nek, félelmet kelteni szerencsére továbbra is remekül tud. A jól eltalált jelenetek és az ütős kameraeffektek mellett pedig mindez elsősorban a zseniális hangoknak és zenéknek köszönhető - mindenképpen óriási dícséret illeti az audioért felelős csapatot, hiszen rengeteget hozzátettek munkájukkal az élményhez.

Az Outlast és annak folytatása kitűnő példája annak, amikor egy játék eléri a saját határait, és megpróbálja átlépni azokat, amikor nem lenne szabad. Az első rész szinte mindent kihozott a koncepcióból amit ki lehetett, az Outlast II azonban olyan területekre merészkedik, ahol sem élmény, sem pedig játékmenet szinten nem tud kellően működőképes lenni. Horrornak horror, félelmetesnek félelmetes, izgalmasnak izgalmas, a borzasztó mód túltolt trial & error jelleg miatt azonban esélye sincs arra, hogy annyira emlékezetes és immerzív alkotás legyen, mint az eredeti.

***Outlast II | PC, PS4 (tesztelt), One

Kiadó: Red Barrels | Fejlesztő: Red Barrels***