What Remains of Edith FinchTeszt

A What Remains of Edith Finch a halálról szól. Ez tulajdonképpen attól a pillanattól kezdve egyértelmű, hogy először belépünk a menüjébe, aminek a nagy részét egy családfa teszi ki három generációnyi névvel és évszámokkal. A születések és halálozások dátumából nem nehéz észrevenni, hogy a Finch család történetében valami nagyon nincs rendben. Az még hagyján, hogy Edith Finch az utolsó, még életben lévő személy, de rögtön szembetűnik, hogy a legtöbb név melletti számok nyúlfarknyi hosszúságú életekről tanúskodnak. Még azelőtt, hogy megismernénk bármelyikük személyes történetét, valahogy sejtjük, hogy ezek a kivételesen rövid életek óriási fájdalmat okozhattak évtizedeken keresztül a családnak és ezek a tragédiák generációról generációra rakódtak le egymásra. A What Remains of Edith Finch nem csak általánosságban szól a halálról, hanem egyenként végigmegy a család összes tagjának majd évszázados történetén és veszi sorra mindegyikük életének utolsó perceit.

A kimondottan súlyos és a befogadót pszichésen erősen leterhelő témaválasztás nem meglepő módon egy sétaszimulátor formájában elevenedik meg, Edithtel járjuk végig a mára elhagyatott családi ház minden szegletét, lesünk be minden szobába, kúszunk rejtett folyosókon, nyitunk meg évtizedekkel ezelőtt íródott feljegyzéseket, és ő lesz az, akivel a rokonok halálát is átéljük. A hatalmas házban minden elhalálozás után lezárták az érintett szobáját (majd amikor elfogyott a hely, hozzáépítettek új emeleteket és szárnyakat), tehát ezekben megállt az idő, sokban évtizedek óta mi leszünk az első látogatók. A felfedezés teljesen lineáris, különösebb izgalmakat önmagában nem tartogat, a hangsúly végig a minitörténeteken van. Ezek annyira különböznek egymástól, amennyire lehetséges, és nem csak a kaszás jön el minden esetben máshogy, hanem maga a technológia és a megjelenítés is egészen új élményt nyújt. Van, akinek a történetét egy megelevenedett képregényből ismerjük meg, más különböző állatok alakját veszi fel, de olyan is akad, akinek egy fényképezőgép lencséjén keresztül mi magunk követjük a végzetes zuhanását.

Az Edith Finch legzseniálisabb húzása az, hogy több módon is puhítja a kemény témát. A fenti, gyakran stilizált, “történet a történetben”-szerű meséléshez párosul egy olyan csomagolás, ami könnyebbé teszi a borzalmak átélését, másrészt akár a családtagoknak is egyfajta megnyugtató védőburkot képez, ha így próbálják elfogadni szeretteik elvesztését. Ha belegondolunk a kilencvennél is több évet megélő dédmama szerepébe, aki minden esetet testközelből követett, miközben végig képes volt a család motorjaként funkcionálni... Nos ő valószínűleg csak így, a történéseket kiszínezve és élénk képzelettel megszépítve élhette túl mindezt ép elmével. Így lesz az űrhajómániás tini halálos zuhanása a hintáról a “mindig a csillagokig szeretett volna repülni” kiegészítéssel ellátva. A kádba fulladó egyéves haláltusáját ezért éljük át úgy, mint egy baba önfeledt mókázását a gumikacsával és a felhúzható békával. Érdekesség, hogy a játékostársadalom egy része mennyire félreértette ezeket a kis történeteket és számtalan helyen került elő, hogy miféle mágia vagy boszorkányság hatotta át a családot, mivel képesek voltak állatokká változni, telepatikusan tárgyakat irányítani és hasonlók. Hááááát, a “primitív” sétaszimek szimbolikájának megértése és alternatív sztorivezetése ezek szerint többeknél megoldhatatlan problémát jelent.

Az Edith Finchben benne van minden, amit szeretni és utálni lehet a sétalójátékokban. Mivel nem szándékozik kihívást nyújtani és nem kínál komolyabb interakciós lehetőségeket, teljes egészében a környezet és a benne (egykor) élők bemutatására tud koncentrálni. Maga a ház szándékosan túlzsúfolt és tökéletesen elkülönülnek egymástól azok a részei, amelyeket mások használtak. Minden egyes lehelyezett tárgy már önmagában elmond valamit, vagy a tulajdonosáról, vagy egy korszakról, vagy a családtagok egymás közti viszonyáról. Egyszerűen bármerre nézel, valami érdekes mindig meg fogja ragadni a figyelmedet, volt egy pont, ahol én például megálltam egy-két percre könyvgerinceket olvasgatni. A Gone Home volt annak idején hasonlóan kidolgozott, de az Edith Finch egyrészt meseszép kinézettel is bír, másrészt a kis történetek jó ütemben törik meg a házban való bolyongást. (Ami a legfontosabb, közben olyan problémákkal foglalkozik, amik bőven túlmutatnak a Gone Home “akár a szomszéd család is lehetne” körítésén).

Nyilvánvaló, hogy minden percében a befogadó érzelmeivel akar játszadozni, a legmegdöbbentőbb pedig nem is az, hogy ez alapvetően sikerül, hanem az, hogy a már-már eltúlzott hatásvadász módszerei mennyire megbocsáthatók és elnézhetők neki.

Aki azt hiszi, hogy a végigjátszás után valami megkönnyebbülés, feloldódás vagy bármi felemelő történik, az sajnos téved. Hiába az egyéni történetek csodás körítése és egyedi csomagolása, az utolsó perc is tartogat egy óriási gyomrost és garantáltan elveszi órákra az életkedvet. Hiába a rendkívül rövid a két órás hossz, annyira tömény és depresszív az egész, hogy nekem így is csak két külön napon sikerült végeznem vele és még a rákövetkező reggel is ezzel keltem. Az szinte biztos, hogy ennyire kíméletlen precizitással, ugyanakkor szépen, meseszerűen még soha senki nem foglalta össze a halál családi környezetre gyakorolt kegyetlen hatását. Ez esetben a korlátozott interakcióra a fókuszvesztés veszélye miatt igenis szükség volt. Olyan szinten túl van fújva a játék több dimenzióban is (sok generáció bemutatása, valószerűtlenné puhított halálok, a rendkívül fiatalon eltávozók családon ejtett gyógyíthatatlan sebei), hogy minden percben azt várjuk, mikor pukkan ki a lufi. De tökéletesen megtalálták azt az egyensúlyi helyzetet, ahol sem komolyságából nem veszít, sem giccsbe nem hajlik át. Akár játék, akár nem, a maga kis világában remekmű.

**What Remains of Edith Finch | Platform: PS4, PC (tesztelve)

Fejlesztő: Giant Sparrow | Kiadó: Annapurna Interactive

Megjelenés: április 25. | Ár: ~6000 HUF**

DE HOL A PONTSZÁM?

Engedve a józan olvasói nyomásnak és megkímélve magunkat a már ezerszer lefutott, sehova nem vezető vitáktól, a jövőben a sétálószimulátorokat **nem pontozzuk**. Hiszünk abban, hogy az alapvetően szubjektív élménybeszámolókat olvasva pontszám nélkül is mindenki el tudja dönteni, hogy szüksége van-e ezeknek az alkotásoknak az egyéni megélésére, vagy elegendő filmként megnéznie egy végigjátszást róluk.