The LEGO Ninjago MovieTeszt

Ciki vagy sem, még ennyi idős fejjel is szívesen ülök le legózni, amiben mondjuk nagy szerepe van annak is, hogy a családi-rokonsági hálóban eléggé magas a potenciális jelöltek (gyermekek) száma. Pedig a LEGO manapság már nem csak és kizárólag a fiatalabb korosztály szórakozása, hiszen a modern programozható, motorizált elektro(mechanikus), távvezérelhető és mindenféle szenzorokkal egybeépített csodák világában új értelmet nyer a konvencionális építőjáték szerep, azaz: a videójáték adaptációk mellett végre arra is akad reális indokunk az asszonypajtás előtt, hogy a család "feje" miért tölti idejét guggolva, vagy térdepelve egy hatalmas kupac műanyag előtt a földön - hátrahagyva a mosogatást, a vacsora készítést és minden egyebet.

A LEGO az elmúlt évtized során a videójátékos adaptációival tagadhatatlanul a popkultúra részévé vált: a nagy filmes brandektől kezdve az éppen aktuálisan futó rajzfilmsorozatjaikon át szinte minden területet behálóz a LEGO adaptációk végeláthatatlan sora, mely alól a jelenleg is futó, sorban n-edik Lego Ninjago sem kivétel. Az 1998-as Ninja szett spirituális utódjaként sikeres rajzfilmszériát fialó Ninjago univerzum idén szeptemberben végül megkapta az első egész estés mozifilmjét, így evidens volt, hogy érkezik majd hozzá egy videójáték adaptáció is: ez lenne a Lego Ninjago: The Videogame, amelyet már augusztusban, a Gamescom Warner boothjában is alaposan lehetőségem nyílt szemügyre venni (a csinos legókockás hostesslányok mellett ugye).

Ha Hitchcock 100 évvel később élt volna...

A próbakörök alatt a játék egyik pályadizájnerével és marketingesével beszélgetve arra próbáltam választ kapni, hogy a Ninjago vajon milyen irányba viszi a LEGO játékok fejlődését, hiszen valljuk be: a legfőbb változatosságot nem a játékmechanikai változások, hanem az egyedi ötletek és maga a franchise setup adta az elmúlt nyolc-tíz esztendőben, azaz: a bevált formula általában megmaradt, csupán néhány óvatos próbálkozás volt fellelhető a Traveller's Tales játékaiban (ez alól talán csak a Lego Worlds és a Dimensions c. procedurálisan generált sandbox cím volt kivétel).

Májkül Fletli előadja a: "Bevág az alsógatyám" c. sztepp produkcióját.

A válaszok közt meglepően sokszor szerepelt a harcrendszer bővítése, variálhatósága, a még interaktívabb tárgyhasználat, a karakter kreátor, illetve az open-world jellegű játékmenet is, amellyel most már elég könnyű letérni és eltévedni a fő történeti szál mondanivalójából. És valóban: a Lego Ninjago alapvetően a mozifilm cselekményeit követi, ám a LEGO játékokra jellemző vicces, pikantériás elrévdésekkel, amelyek valóságos töltelékbombaként szolgálnak a fő missziók és a film központi eseményei között. Dióhéjban annyiról van szó, hogy a rajzfilmsorozatból ismert Lord Gardamon lerohanja Ninja City-t, a csenevész és kissé együgyű zöld ninja, Lloyd pedig megpróbálja apja ámokfutását megakadályozni. Persze, ahogy a mesében, itt is beüt valami baki, így elszabadul a pokol és Cole, Jay, Kai, Wu mester és a többiek közös erővel próbálják kisöpörni a szemetet a gigászi metropoliszból.

Itt... úgyse... jössz... áááát!

A korábbi, letisztultabb képet mutató Lego játékokkal szemben a Ninjago igazi kaotikus színkavalkád, amely már az első jelenetek egyikében megmutatkozik: színes, villogó, őrült és feszes tempót diktáló akció-kalandjáték, ahol egyik pillanatban egy óriási lebegő robotsárkány hátán railshootolsz, a következő pillanatban pedig egy kerti lámpatestből és egy hotdogos kocsiból építesz ion ágyút, hogy a rommá lőtt robotpókokat likvidálva a falon és a póznákon átsuhanva szaladj az agresszorok után. Valóban látszik, hogy ötletekből és fantáziából nem volt hiány, a városi urbánus környezet sokszínűsége és a Ninjászkodás kéz-a-kézben jár egymással, sőt: a szabadságfaktor a plusz akrobatikus lehetőségeknek hála sokkal tágabb, mint korábban.

Télapó Raiden a Dojoban várja a világ végét...

Ez kifejezetten jól párosul a sandbox-jellegű játékmenettel, ahol a sztorit triggerelő javasolt irányok mellett szinte bármerre és bárhova elbóklászhatunk némi plusz ajándékért, amelyek közt a karakter tervezőben megnyitható öltözetek, fegyverek és új harci képességek, szintlépés járnak, sőt: a kitartó felfedezésnek hála különböző perkeket is aktiválni lehet, amelyekkel kombózni, lánc-támadni és akár robbantani is lehetőségünk adódik egy-egy vicces beszólás közepette sőt: a Lego Ninjago a tonnányi megnyitható karaktert ezúttal már a sztorivonal alapján nyitja meg, így biztosítva kellő változatosságot a csapat tagjait illetően. Külön pozitívum, hogy végre elhanyagolhatóvá vált az építőkockák sulykolt gyűjtögetése is, így aki csak a tömény akcióra kíváncsi és nem az arzenál bővítgetésére koncentrál, végre fellélegezhet.

Modern kori rocket jump, avagy ezt a jelenetet Ryuhei Kitamura is megirigyelhette volna.

A játék építőköveinek (haha) fejleszthető elemei önmagukban megérnek egy misét: a városokban megbúó Dojok falain belül gyakorolva ugyanis egy kazal támadási forma elsajátítására is lehetőség van, a harminc-negyvenes ultrakombóktól kezdve a földbe döngölő egyéb támadásokig, vagy harci formációkig és akkor még nem említettem a helyi kihívásokat, melyekkel szépen lehet bővítgetni a rendelkezésre álló arzenálunkat. Ilyen fokú face-2-face küzdőrendszer korábban még egyetlen LEGO játékban sem volt jelen és a karaktergenerátorral, illetve a ninja-specifikus fegyverekkel karöltve ez mindenképp a mérleg pozitív oldalára írható dolog.

Mr. Yeti nyerésre áll. Yet.

A nyolc különböző helyszín is rátesz az élményre egy lapáttal atekintetben, hogy bár a környezet folyton folyvást változik (Ninja City-ben kezdünk, de a néhány óra elteltével szinte minden ismert helyszínen megfordulunk majd, beleértve a saját otthonunkat is), egész jól kihasználja a tonnányi megnyitott extra funkciót, azaz sokszor valóban a falon futva, cölöpökön ugrálva, póznákon egyensúlyozva kell felvennünk a harcot a gyakran blokkoló, vagy ügyesen kitérő célpontjaink ellen, sőt: utóbbiak a végletekig ismételt mozgásokat előbb utóbb kiismerik, így nem véletlen a magas fokú variációs faktor sem a támadási formákat illetően.

Ha már a világvége elnapolódott, Télapó Raiden boltívre cserélte a dojot. Haladni kell a korral, na.

Az újrajátszás lehetősége természetesen most is rendelkezésre áll (visszamehetünk a már bejárt helyszínekre új karakterekkel, vagy az ún. joker arany kockákkal a zsebünkben, hogy lezárt területeket nyissunk meg további csecsebecsékért cserébe), sőt: a kompetitív Battle Maps-ben a már bejárt környezetben randalírozhatunk negyedmagunkkal a klasszikus játékmódokban - amelyből lokálban 4 fős osztott képernyős bohóckodás is elérhető már. Ám hiába a számtalan újítás, a bővült lehetőségek tárháza, a nagyot fejlődött closed range combat vagy a megannyi vicces popkultúrális utalás és cameo, ha a játék alapjaiban még mindig a szokásos LEGO játékbetegségekben szenved…

Feszítek, mint a drót a lucernásban

Így van. Bizonyára sejted, hogy a kamerakezelés, a frame-rate problémák és grafikai glitchek, bugok sokasága a fájó pont ismét, amely mindig is a LEGO játékok achilles-sarkának számított és most sem sikerült kiiktatni teljesen. A bosszantó kamerakezelés olyan, akár a Spinjitsu: beakad, beragad, nem azt mutatja, amit kellene, a grafikai glitchek, hibás textúrafalak és a mögöttük fogva tartott karakterek eléggé illúziórombolók tudnak lenni. Azt is kötve hiszem, hogy az alapvetően hét éves kortól ajánlott játékkal egy valóban ennyi idős gyermek hiszti és szülői segítség nélkül tovább tudna jutni - ez pedig szintén nem jó jel (igaz, legalább ösztönzés a közös játékra, ami azért elég nagy fun.)

A tesztplatformként használt Xbox One szinte izzadt az indokolatlan FPS dropok láttán és a töltési idők is mintha növekedtek volna, bár ez nem platform specifikus probléma, a PS4-es verziót is sújtja az alkalmankénti stop-motion bohóckodás. Persze, a töltési idők is vastagon mérik a perceket: két és fél percnyi töltő képernyő egyetlen pályáért különösen sok, ha a motor alapvetően játék közben rántja be a továbbhaladáshoz szükséges textúrákat a háttértárról.

A dolgot valamelyest ellensúlyozza, hogy a szerethető karakterek és a vicces, poénos átvezetők abban a 4-6 órás játékidőben még így is roppant szórakoztatóak, így a megannyi pozitívum miatt bocsánatos bűn, ha nem sikerült minden bakit kigyomlálni. A soron következő alkalommal viszont, mikor majd a sokkal kevésbé impozáns Nexo Knights lesz terítéken, igencsak időszerű lesz majd azoktól a csúnya régi rossz szokásoktól végleg megszabadulni, ám addig is: legyetek LEGÓk, ha tudtok: ne két kicsi, inkább afféle pörgős-kalapácsos-szeletelős Ninják, akik Spinjitsun érkeznek és sárkányháton szabdalva irtanak varázsbotos cápákat a szénfeketévé (al)ázott Goro imitátor képzeletbeli szigetén. Ez való nekünk, felnőtt gyerekeknek.