The Evil Within 2Teszt

Mi horror rajongók azonnal izgalomba jövünk, ha gomolygó ködöt, sötét folyosót, villódzó fényeket, bánatos zombibőgést vagy tragikus sorsú főhőst látunk-hallunk. Mikami Sindzsi a túlélőhorror műfaj egyik alapkövének tartott Resident Evil sorozat rendezőjeként írta be a nevét a videojátékok történelmébe, ám amikor közel húsz évvel később visszatért a gyökereihez, a régi recept alapján kotyvasztott 2014-es The Evil Within már nem ütött akkorát. A kissé esetlen irányítású Sebastian Castellanos detektív rémálomföldén tett kirándulása inkább egy kellemesen borzongató nosztalgia-trip volt rengeteg ismerős pillanattal, a végén pedig egy ordas cliffhangerrel. Bár a legmaradandóbbat talán atmoszféra és az esztétikusan undorító horrordíszletek terén alkotta, sokan a zavaros történet, vadul váltakozó helyszínek és az egyenetlen tempó miatt kritizálták, a lomhán forgolódó főhősről és a később kipatchelt 2:35:1 képarányról nem is beszélve.

Az ezúttal producer Mikami a rendezés jogát átengedte John Johanasnak, de senki ne aggódjon, mert a The Evil Within 2 is maradt hamisítatlan japán túlélőhorror. A még mindig csupahaj Sebastian Castellanos ezúttal Harry „Nem látta a lányomat? Hét éves és hosszú fekete haja van.” Mason és a személyes poklában gyötrődő James Sunderland keveréke leöntve egy kis Max Payne-es kiégett exzsaru mázzal és Leon S. Kennedy swaggel. Másként fogalmazva Seb továbbra sem a legeredetibb legény a gáton, de tény, hogy ezúttal könnyebb együttérezni vele, és legalább annyiszor teszi fel a ZS-kategóriás horrorokban gyakran elhangzó “Ez meg mi a..?” költői kérdést, mint a Silent Hill 4 Henry Townshendje. Ez a sokszor túldramatizált, ugyanakkor a szándékosan ócska horrorfilmek jellegzetességeit is bedobó stílus meglepően jól áll a játéknak és a munkássága alapján kétségkívül Trent Haaga írói hatása lehet. A Resi 4 fájdalmas szóvicceire nem érdemes számítani, de komoly előrelépés, hogy Sebastian a nagy szenvedés közepette egyszer-egyszer egy ironikus megjegyzést is megenged magának.

A történet az AAA játékok hatásvadász sallangjaival együtt is jól igazodik ehhez a vonalhoz, és épp megfelelő mértékben kínos ahhoz, hogy néhol kicsit még el is érzékenyüljünk tőle. A Beacon elmegyógyintézetben látottak után alkoholmámorba menekülő és kirúgott detektívet a Mobiusnak dolgozó Juli Kidman ügynök keresi fel azzal az állítással, hogy halottnak hitt lánya nagyon is életben van, de ha nem segít a világuralomra pályázó gonosz szervezetnek, akkor már nem sokáig. A kislány az első részből ismert STEM masina továbfejlesztett változatára van kötve, mi több, annak központi agya, a gép pedig egy ezúttal nagy műgonddal megtervezett virtuális valóságként működik, benne egy Union nevű tipikus amerikai kisvárossal. Emberünk persze azon a ponton kerül a képbe, amikor a központi agynak, polgári nevén Lily Castellanosnak nyoma veszett, a széthullásnak indult városka lakói pedig a Beacon elmegyógyintézet pácienseihez hasonló tüneteket produkálva elevenen felfalták az ő felkutatására beküldött kríziselhárító alakulatot. Mivel lánya életéről van szó, apu habozás nélkül visszatér a STEM-be, hogy másodszor is megjárja a poklok poklát, mi pedig kaphassunk egy mátrixos beütésű horror- és megváltástörténetet. Az előzmény ismerete ha nem is feltétlenül szükséges, de azért sokat segít.

Néhány saját kép a tesztelt PS4 változatból.

Az első pár órában már találkozunk is a folytatás Nagy Újitásával (csak hogy Liquid terminus technicusával éljek), nevezetesen a „nyílt világgal”, amit úgy érdemes elképzelni, mint például a Rise of the Tomb Raider hubjait. Ugyanezzel a műfajon belül korábban a Silent Hill Downpour próbálkozott, ám csúnyán agyoncsapta a rettenetes szörnydizájnnal, itt viszont erről szó sincs. Union elveszettekkel (itt így hívják a zombikat) és hullákkal teli utcái, baljósan megvilágított épületei felfedezésre csábítanak, ugyanakkor a beállt zavar miatt a valóság az Eredetben látottakhoz hasonlóan töredezetté vált, így bizonyos városrészek az égbolton vagy a semmiben lebegnek, és csak később lesznek elérhetőek. A klasszikus irányított ijesztegetés mellett jól megfér és üdítően hat az összefüggő helyszínekből felépülő nyitott világ, amelyet térképet is tartalmazó kézi adó-vevőnkkel szabadon járhatunk be gyűjtögetnivalók után kutatva. A lineáris bevezető után Unionba érve hosszú órákat lehet tölteni a városka lakónegyedének felderítésével, és bár a gyilkoló-gyűjtögető életmód nem viszi előre a cselekményt, egyrészt felvértez a későbbi megpróbáltatásokkal szemben, másrészt a TEW2 tipikusan az a játék, ahol az ördög a részletekben rejlik.

Az aligha újdonság bárkinek is, hogy egy túlélőhorrorban mindennél nagyobb kincs a mindig kevés lőszer - legalábbis survival vagy magasabb nehézségen játszva -, ezért nem árt a kötetlenül kószálós részeket a minél több ellenfél levadászásával és nyersanyagok begyűjtésével tölteni. A félelmünket leküzdve gyilkolászni azért érdemes, mert az áldozatokból ezúttal is szivárog a zöld takony, amelyből Tatiana nővér szintlépős fogorvosi székében fejleszthetjük Sebastiant és a preferált játékstílusunkhoz leginkább passzoló képességeket nyithatunk meg számára, az összeszedett lőporból, vascsövekből és egyéb kacatokból pedig fegyvert fejleszthetünk és muníciót barkácsolhatunk. Mind a fejlődés, mind a fegyvertuning teljességgel opcionális, ezért a türelmetlenebb vagy kevéssé kényszeres túlélők sok játékórát lefaraghatnak a végigjátszásukból ezek figyelmen kívül hagyásával, ugyanakkor sok mindenről le is maradnak.

Lemaradnak a Sebastiant megszállottan üldöző nőstény szörnyetegről, aki jelenlététől szó szerint megfagy a levegő, és aki szerencsétlen pasast nem csak a traumatikus múltjába rángatja vissza, de ha utoléri, kivédhetetlenül azonnal meg is öli. Lemaradnak az első részből megismert nyílpuskáról, a mesterlövészpuskáról, a fegyverraktárról, a templomban látható átvezetőről, a kisiklott vonat sötétbe borult kocsijairól, a közelmúlt történéseiről árulkodó emlékfoszlányokról, két renegát ügynök sötét magánakciójáról, és sok egyébről. Bár ún. mellékküldetésből mindössze öt van, ez egyáltalán nem jelenti, hogy ne lenne jóval több tetszőlegesen bejárható, titkokat és jutalmakat rejtő helyszín, beleértve az olykor visszaköszönő Beacon intézet lepusztult kórházi folyosóit is. Ezek a helyek sem restek váratlanul megjelenő bestiákat küldeni Sebastian nyakára, és bár nyílt terepen viszonylag könnyű eliszkolni vagy a bokrok közé bújni, azért a nagyszerű hangkeverésnek hála kellően feszült pillanatokat eredményez, amint a susnyásból vakon kagylózva próbáljuk megtippelni, merre hörög az üldözőnk. A lopakodás ezúttal is komoly szerephez jut, és nem mellékesen a legjobb módja a lőszerspórolásnak, igazán szorult helyzetekre pedig ott az egyszer használatos, fejszétloccsantós fejsze.

Bizonyos esetekben nem lehet elkerülni a harcot, és bár Sebastian mozgáskoordinációja és tüdőkapacitása némiképp javult az előző részhez képest, olykor még mindig frusztrálóan életképtelen, és ez valahol így is van rendjén, hisz mitől félnénk, ha gond nélkül aprítanánk a szörnyszülötteket? A normalnak megfelelő survival fokozat valamivel így is könnyebb, mint az előző részben, és a mesterséges intelligencia kiismerése után a szokványos ellenfelek már inkább csak csoportosan jelentenek kihívást, de azért ne tessék elkényelmesedni. Idővel méretesebb, emberre alig emlékeztető szörnyek, vagy akár korábbi főellenfelek is megjelenhetnek Union utcáin, a fináléhoz közeledve pedig egyre többször kell harcban helytállnunk, amihez elkelnek a tartalékok. Saját tapasztalat alapján némelyik ellenfél, különösen a Harbinger nevetséges mennyiségű lőszert elnyel, mielőtt felborul, a pisztollyal közvetlen közelről leadott lövések pedig néha mintha sebzés nélkül mennének át az ellenfeleken, cserébe viszont olykor a mi javunkra is csal a játék. Egy alkalommal elrontottam a lopakodást és pillanatok alatt körbevettek, mire Sebastiant sorsára hagyva megadóan letettem a kontrollert, de miután még hosszú másodpercekig nem adta be a kulcsot, végül meggondoltam magam és shotgunnal agyonlőttem mindenkit.

A főellenfelekkel való összecsapások ha különösebben nem is emlékezetesek, de azért elsőre pumpálják az adrenalint rendesen, és rendszerint kínálnak lehetőséget a trükközésre, ha rosszul állnánk a munícióval. Sokszor maga a karakter és a hozzá vezető út jóval izgalmasabb, mint a lezárást kínáló végső harc. Ruvik helyett ezúttal kapunk egy pszichopata művészt, aki ránk küldi emberi maradványokból összefércelt, illetve kéjesen nyöszörgő és fényképezőgépfejű szörnyetegét, és több ízben a beteg műalkotásait felvonultató tárlatvezetésre kényszerít, a szektavezetőhöz pedig egy lángoló Bábel tornyára emlékeztető erődön át vezet az út.

Hála az égnek vannak olyan szereplők is, akik nem a vesztünket, hanem a segítségünket akarják. Ezek a velünk együtt a STEM-ben rekedt Mobius ügynökök mind tisztességgel betöltik a rájuk írt szerepet, párbeszédekben hozzáteszik a magukét a történethez, a mellékküldetéseket is tőlük kapjuk, és visznek egy kis változatosságot az egyébként egyhangúan ellenséges virtuális világba. Olykor a minket korábban elárult Kidmannek is kiönthetjük a lelkünket, azonban feltehetőleg a szinkronszínészek sztrájkja miatt valamennyi visszatérő szereplő új szinkronhangot kapott, ami Sebastian és Kidman esetében eléggé telitalálat, de összességében kicsit vegyes a kép. Sima PS4-en játszva egyes átvezetőkben némi csúszás is megfigyelhető volt a hang és a kép között, de ezt leszámítva látványosabb és tecnikailag jóval kiforrottabb a TEW2 az elődjénél, stabilan tartotta a 30 FPS-t, és se fagyást, sem lassulást nem produkált. A játék egyébként nagyjából minden platformon ugyanúgy fest, viszont egyelőre nem rendelkezik PS4 Pro támogatással.

Az Evil Within 2 méltó folytatása Mikami 2014-es játékának, és most sem tagadja meg elődeit, vagyis csendes, önmarcangolós pillanataiban óhatatlanul a Silent Hill, mozgalmasabb jeleneteinél pedig a Resident Evil valamelyik részét juttatja eszünkbe. A személyesebb hangvételű történet, annak minden vadhajtása, és a nyílt területek bevezetése ellenére mind a hangulat, mind a játékmenet annyira “ívülvidines” maradt, hogy akik az első részét szerették, ezt is fogják, míg akik rühellték, jó eséllyel most sem fognak Castellanos detektív rajongóivá válni. A fő erénye ismét inkább a változatossága és a túlélőhorror műfaj legjavának felidézése, semmint az eredetiség, de igényes és a maga nemében hiánypótló 15-20 órás alkotás, amelynek záró képsorai láttán borítékolható a folytatás.