The InpatientTeszt

A Supermassive csapata szerelmes lehet a világ összes lepkéjébe, ugyanis mostanában nincs is olyan játékuk, amely nem a pillangóhatáson, vagy legalábbis nem annak egy sajátos módon értelmezett változatán alapulna. Az Until Dawn és a Hidden Agenda is bejárta a döntések súlya által kikoptatott ösvények kesze-kusza útvesztőjét. Most az Inpatient próbálkozik hasonlóval, ráadásul a játék két ponton is behoz némi extra izgalmat. A program kizárólag PSVR platformon játszható, így az ijesztgető VR játékok egyetemes könyvtára is kibővült, ráadásul a PSVR is kapott egy ropogós exkluzív címet. A másik oldalról pedig a program okosan csatlakozik rá az Until Dawn történetére. Azon belül is az ötvenes évek szálát feszegeti, és azt, hogy miként szabadult el a Wendigo-pokol Blackwoodban.

Mivel a játék főként narratív és horrorisztikus kelléktárból építkezik, ezért a történetmesélés lényegi részeit kár is volna felfednem. Az Inpatient legjobb része a sztori kibontakozása, éppen ezért csak annyit mondanék, hogy a mese elején kezelt „beteg” szanatóriumi napjait fogjuk átélni a program 2-3 órás játékideje során. Az események nagyjából két részre osztják a forgatókönyvet. A játék első fele a hangulatépítés és ijesztgetés vonalán mozog, aztán félúton beindul a cselekmény, és mire bele is jönnénk a felderítésbe-kalandozásba, már vége is lesz a bulinak. Ez persze nem olyan nagy baj - az Inpatient is küzd a VR-játékok fő gondjával. Bár nagyon lassan halad a főhős, azért a forgolódásban, és horrorisztikus jelenetekben alaposan felkavarodik az ember gyomra. A döntéseinkkel saját és az NPC karakterek sorsát is eldönthetjük, mintha csak egy Until Dawn light-tal játszanánk. Ezzel együtt (és a lassú tempót is ideszámítva) maximum 2-3 végigjátszás van a játékban, így nettó 6-8 óra játékidőre számítson az, aki beleveti magát a kezelésbe.

Látvány terén is jóféle dolgokat hoztak ki a britek a VR által korlátozott lehetőségeikből. A játék a szokásos U4 technológiát alkalmazza, és ha láttad már a csapat korábbi játékait, akkor tudod, hogy mire számíthatsz a környezet kidolgozását és a karakterek arcmimikáját illetően. A Hidden Agenda rajongói kedvenc színészeiket is a játék NPC-i között köszönthetik. Egyetlen furcsaságot a tolószékes jeleneteknél lehet felfedezni - amikor arcunkba hajol valamelyik karakter, zavaróan nagynak tűnhetnek a tényleges belső nézetből. Jópofa adalék audio oldalról a hanggal történő vezérlés is. Amikor dialógus van, nekünk kell belegagyogni a felkínált válaszok közül egyet a PS kamera mikrofonjába. Poénos, hogy a hunglishtől a reggae akcentuson át mindent megeszik a játék, egyben félelmetes belegondolni, hogy a kamerával egy újabb nagytesó eszközt engedtünk be a lakásunkba...

Ha valaki beleásta magát az Until Dawn-ba, annak kifejezetten izgalmas és érdekes lehet az Inpatient. Külsős szemlélőként még arra is jó lehet a játék, hogy a slasher-játék univerzumába betekintést nyújtson, és új rajongókat húzzon be. Kár azonban, hogy a szokásos VR-mozin és narratív élményen felül vajmi keveset tud felmutatni a program. A döntések igazán nagy változást nem hoznak a történetbe (2-3 ponton tud nagyobbat fordulni a sztori), egyes reflex-jelenetek elsőre nehezen felfoghatók, és tényleg, mire belejövünk, már vége is a mókának. Mindazonáltal a VR-kínálatból nem lóg ki a játék, sőt, egy korrekt horrorélmény, amelyben egyszer sem éreztem cikinek a jump-scarek alkalmazását. Sőt, az Inpatient volt az első játék, ahol lesütött fejjel, és hunyorgó szemekkel másztam előre a zöld fényárban úszó szanatórium-folyosón. Ez is valami!