The Red Strings ClubTeszt

A 2018-as február nagyon erős hónap, ha cyberpunk vonalon tolod a szekeret: jön Blu-ray / DVD-n a Blade Runner 2049, a Netflix pedig kult-könyvből létrehozott sorozatot (Altered Carbon) és egy új filmet (Mute, Duncan Jones-tól) kínál a témában. A videójátékos kínálat (most, legalábbis) ennél szerényebb, de legalább ennyire meggyőző: a The Red Strings Club narratív kalandjáték, ami bátran (és okosan) ás bele a lehetséges jövőbe.

A jövő pedig nem túl fényes, megvalósul benne minden, amitől manapság félni lehet és érdemes: a világot mega-korporációk uralják, az önértékelés alapja a közösségi média, a pénznél is értékesebb kincs a nehezen megszerezhető privát információ. Egyik hősünk, Donovan, pont ezzel, információval kereskedik - időközben pedig csapos / tulajdonos a város legrejtélyesebb szórakozóhelyén, a The Red Strings Club *-ban. A világ amúgy a morális pusztulás szélén áll: ahogy hőseink számára is röviden kiderül, az (éppen) legnépszerűbb és legbarátságosabbnak tartott (Google, valaki?) megacég, a Supercontinent a mindenki számára kötelezően (és akaratuk ellenére) kiosztott neurális szuperdrog, az SPW terjesztésére készül. Az SPW globális társadalmi kísérlet, elméletileg világjobbítási szándékkal: eltűnik a depresszió, a szorongás, a félelem, eltűnik minden negatív érzés - a korlátlanul boldog emberek kora következik.

A The Red Strings Club ennek elfogadásáról, vagy megtagadásáról szól. Ahogy (szinte) minden hatásos sci-fi, a TRSC is a jelenben gyökerezik: a közösségi médiával, és az általa (ki)terjesztett közösségi elfogadás-kényszerrel kapcsolatos megállapításai fájdalmasan relevánsak. Menyire mérjük magunkat a lájkok számában? Miért tartjuk fontosnak? Mi lenne, ha kizárnánk minden online interakciót az életünkből? Mennyire vezérli a világunkat a saját akaratunk, és mennyire van igényünk arra, hogy mások határozzák meg a szabályokat?

A The Red Strings Club okos kiber-thriller, ami soha nem akadályoz (a narratív szekciók közé beágyazott minijátékok ügyesek, de minden esetben teljesíthetőek) abban, hogy kövesd a történetet és karaktereket - a szereplők alapos ábrázolása a játék talán legnagyobb erőssége. Ennek köszönhető, hogy amikor a korábban felvázolt karakterek ütköznek, eláll a lélegzeted: a TRSC egyik legemlékezetesebb jelenetében öngyilkosságról kell lebeszélned valakit. Hasonlóan nagyot üt a klimax is, ami javarészt korábban (pszichológiailag) feltérképezett karakterek közti párbeszédről szól, egy kiber-neuro-adatrablás keretein belül.

A The Red Strings Club nem lesz mindenki játéka. Kell hozzá némi kötődés a cyberpunk esztétikához, komoly empátia (tragikus homoszexuális szerelmestörténet, héhó!) és vonzódás a csavaros sci-fi sztorikhoz. Ha mindez (részben vagy egészben) megvan, hajrá, nem lesz hosszú (nagyjából négy óra), de jó eséllyel élvezni fogod, [a magam részéről csak ajánlani tudom].