Kingdom Come: DeliveranceTeszt

Az időszakot, amelynek egyetlen évéből Daniel Vávra és a Warhorse Studios egy közel százórás szerepjátékot kerekített, középiskolában egyetlen tanóra keretében letudjuk. Bő három éve még én is tanítottam, és bár már nem vagyok tanár, a Kingdom Come: Deliverance-t mégsem tudom néha nem pedagógusszemmel nézni, pláne mivel interaktív jellegénél fogva sokkal izgalmasabban mutatja be a középkori mindennapokat, mint bármilyen tankönyv vagy dokumentumfilm. A készítők leplezetlen szándéka a játékon keresztül minél többet elmondani saját országuk múltjáról, ami a magamfajta történelemkedvelő szemében jóval érdekesebbé teszi, de még nekem is nyilvánvaló, hogy olykor túlzásba estek a hosszú átvezetőkkel és rengeteg Lexikon fül alatt olvasható szócikkel. Nem szabad egy szokványos fantasy szerepjátékkal szemben támasztott elvárásokkal belevágni a kovácstanonc Henry felnőtté válásának történetébe, hiszen itt nincsenek varázskardok, kipucolásra váró dungeonok mesés kincsekkel, sem orkok, csontvázak és sárkányok, csak a középkor kegyetlen valósága. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a videojátékok egyik legnagyobb ellensége a szürke valóság, pedig ez sem olyan unalmas ám!

A történelmi témájú videojáték persze nem újdonság (helló Assassin's Creed és Total War sorozatok!), de talán még sosem készült a korhűségre ennyire tudatosan törekvő és már-már szimulációba hajló példány, mint a KDC, ahol a fejlesztőcsapatot rettegésben tartó történész tanácsadó ha valamit a korszakba nem illőnek ítélt, az ment a levesbe. Egy egyszerű parasztnál alig előkelőbb kovács fia, Henry sáros bocskorába lépünk, aki Skalitz városkájában éli tyúkszaros életét, míg egy napon fel nem bukkan Luxemburgi Zsigmond és az ő barbár kun vitézei, hogy lemészárolják a szeretteit és felperzseljék az otthonát. Mindezt hétköznapi teendők előzik meg, hogy azt gondoljuk, ez a nap is csak olyan, mint a többi: apánk elszalajt pénzt behajtani a helyi iszákostól és hideg sörért a kocsmába, a Vencel királyt ócsárló helyi német frissen meszelt házát friss lócitrommal dobáljuk meg és titokban kardvívást tanulunk egy átutazóban lévő gyanús alaktól. Ezt az idillt robbantja szét a nagyhatalmi érdekekből vívott háború, amelynek jópár órányi játék után Henry az élvonalában találja magát, mindez azonban kivételesen nem hat erőltetettnek, és Kiválasztott helyett egy pillanatra sem feledkezünk el szerény hátterünkről.

A középkorban a társadalmi helyzet jóval nagyobb szerepet játszott, mint ma, ezért különösen felemelő, ahogy a naiv, de talpraesett Henry a döntéseink tükrében tetteivel kivívja mind sorstársai, mind az őt lenéző urak elismerését, és éretlen tacskóból férfivá cseperedik. Messze nem egy Ríviai Geralt, de épp ettől hihető, és emiatt éreztem magam rosszul, valahányszor valami disznóságba vittem bele, például elvállaltam a molnár lopási megbízását, amelyet hasonló Thief-be illő feladatok követtek. Emiatt éreztem kötelességemnek, hogy mielőbb megtanítsam olvasni és megvédeni magát, a kezdeti esetlensége pedig nagyban befolyásolja az általunk hozott döntéseket és elfogadtatja velünk, hogy itt nem mi alakítjuk a mindenkit kardélre hányó lovagot a fényes páncélban. Lovat csak egy jóakarónknak köszönhetően kapunk, és eleinte se kardra, se páncélra nem futja, hisz miből is futná? Sodródtam a roppant hosszú bevezető eseményeivel és teljesen azonosulni tudtam Henry helyzetével, átéreztem a dühét és a bánatát, aztán kinyílt a játék, és ezzel együtt a kezdeti szerelem átmenetileg egy viharos se veled, se nélküled kapcsolattá vált.

A hosszú tanító leírások ellenére minimális kézfogás jellemzi a játékot, amely bizarr módon korlátozott mentési rendszere miatt sokszor még annál is nyögvenyelősebbnek érződik, mint azt a fokozatosan jelentkező bugok indokolttá tennék. Adott a Cseh Királyság egy gyönyörű és részletesen kidolgozott szeglete, amelyet keresztül-kasul bejárhatunk, miközben annak lakói tőlünk függetlenül teszik a dolgukat, és ha egy feladatot túl sokat halogatunk, megoldják nélkülünk, ha pedig végzetesen elszúrnánk, adódik más megoldás. Az emberek a földeken és a ház körül dolgoznak, templomba, vásárra és kocsmába járnak, az asszonyok a konyhában az üst fölé görnyednek vagy a lócán ülve hímeznek, a koldusok a sárban térdelve ajvékolnak, éjjel pedig mindenki nyugovóra tér. Kár, hogy minél több időt töltünk benne, annál gyakrabban látjuk az élő és lélegző világ illúzióját szertefoszlani. Eleinte csak furán áll a kamera párbeszéd közben vagy egy arra kószáló NPC arrébb lökdösi főhősünket, majd jönnek a bosszantóbb dolgok, mint a lépcsőbe ragadás, néha villódzó fények és fej nékül mászkáló falusiak, aztán az olyan súlyos gondok, mint a főküldetés során beragadó töltőképernyő.

Erősen szerencse kérdése, kinek mit sikerül kihoznia a programból, hiszen a Youtube rogyásig van olyan hibákkal, amiknek a saját végigjátszásom során csak a töredékét láttam. Nálam a legerősebb eddig a templom előtt lemészárolt többtucat falusi váratlanul felugró és T-pózba meredő hullája volt, a legidegtépőbb pedig az egyik korai sztoriküldetés beragadása, aminek többször neki kellett futnom ahhoz, hogy egy addig el nem induló átvezetővel véget érjen. Azóta a rendező is sajnálkozott, amiért nem volt több idejük polírozni bemutatkozó játékukat, és elég fájdalmas, hogy a masszív day one patch ellenére ennyi hiba maradt benne, de Warhorse-ék becsületére legyen mondva, hogy dolgoznak a további foltokon. Egy ilyen ambiciózus projekt megvalósítása így is erejükön felüli teljesítmény és ilyen összetettség mellett a bugok elkerülhetetlenek, de persze a játékost nem különösen hatja meg, ha a teljes áron vásárolt játékában eltűnik a lova, levitálnak a várostromlók és néha spontán elrepül ő is. De legalább van kedvező baki is: nálam olykor kikapcsolt az erdei vadállatok mesterséges intelligenciája, ami baromira jól jött az első vadászat során, mert a célkereszt nélküli íjjal még egy álló célpontot is kihívás eltalálni, nem hogy egy mozgót.

A gépigénnyel szintén akadnak gondok, és noha nem lepett meg, hogy a közepes PC-men vissza kellett tekerni a grafikai beállításokat, a CryEngine 3-at használó program jelenleg csúcsgépeken se tudja tartani a 60 FPS-t. Cserébe a látványra nem lehet panasz, mert különösen az erdők még a Skyrimhez képest is bámulatosan festenek, és egy-egy faluba betérve az ember szinte érzi a lócitromszagot a kupacokat és a pocsolyákat kerülgetve. A középkori élet tereit is élethűen sikerült ábrázolni, legyen szó erődről, templomról, kovácsműhelyről, piactérről, malomról vagy zsúptetős parasztházról - az élmény felér egy virtuális időutazással, hisz most nem egy középkori Európára emlékeztető fantasy környezetben járunk, hanem a tényleges középkori Európában. Pirospontot érdemelnek a játékban elérhető menük és a kódexlapra emlékeztető napló és karakterképenyő is, de a térkép és a gyorsutazás kivitelezése is példás. Az úticélt jelölő marker sokszor csak hozzávetőlegesen jelöli, hogy például az erdő melyik részén keressük a banditákat, ami garantáltan nem lesz mindenki ínyére, de nekem tetszett, hogy emiatt sokszor a józan eszem többet segített egy feladat megoldásában (a banditák egy tisztáson vertek tábort).

A már említett mentésrendszer egyszerre áldás és átok: mivel nem tudunk bármikor menteni, minden döntésünknek nagyobb súlya van és kisebb eséllyel töltögetünk vissza, ugyanakkor szörnyen idegörlő, amikor egy bug vagy egy keményebb harc miatt kell egy hosszabb szakaszt újra és újra megcsinálni. Az automentéseken túl alvással és a Saviour Schnapps ital segítségével tudunk menteni, ez utóbbi azonban eleinte nagyon korlátoltan hozzáférhető, ezért egy-egy váratlan game overrel elég komoly haladást is el lehet bukni.

Amennyiben a technikai hibákon és megkérdőjelezhető fejlesztői döntéseken felül tudsz emelkedni, egy egészen egyedülálló szerepjáték-élményben lesz részed, ahol olyan dolgokra is oda kell figyelned, mint hogy ne halj éhen, ne ess össze a kimerültségtől és a ruháidon túl a személyes higiéniádra is adj. Vagy ne, mert a rengeteg ilyen-olyan állapottal járó buff és debuff közül néha még az utóbbi is előnyünkre fordítható, hiszen az egyszerű nép fia szívesebben beszél egy hozzá hasonlóan szakadt alaknak, mint holmi kikent ficsúrnak. Részegen, túl sok cuccot cipelve vagy degeszre zabálva lomhább vagy, egy jó kis szénakazalban hempergés után viszont a meggyőzőképességed is jobb, de azért nem árt néha megfürdeni és ruhát cserélni sem, főleg ha előkelőbb urakkal akadna beszéded.

A képességek aszerint fejlődnek, hogy mennyit használod őket, és például ha sokat lovagolsz, nem csak a képesség szintje nő, de megnyithatsz hozzá kapcsolódó és olykor egymást kizáró perkeket is (gyorsabb vágta vs. nagyobb teherbírás). A perkek között találunk olyan általánosabbakat is, mint a férfias illat, amelynek lényege, hogy a nők mocskosan valamiért sokkal vonzóbbnak találnak, viszont mivel messziről bűzlesz, rosszabb esélyekkel lopakodsz, tehát ha felcsapsz haramiának, nem a legjobb választás. Az olvasni tudás rengeteg lehetőséget megnyit, de a fizikára erősen építő harcok is egy külön tudománynak számítanak a KCD világában, és itt megjegyezném, hogy addig ne emberkedjünk, amíg valaki meg nem mutatja az alapokat, és utána is csak módjával. Akár a valóságban, itt sem fogja Henry csak úgy magától megtanulni a blokkolást, kitérést és a harci cseleket, ahogy a vastag páncél sem garantál semmit béna hadonászás esetén, hanem rá kell szánni az időt a harc elsajátítására.

Az ördög ezúttal is a részletekben rejlik, és most nem csak a tragikus fordulatok komolyságát oldó humoros utalásokra vagy a magyarul káromkodó derék kun vitézekre gondolok, hanem a szereplőkre és a küldetésekre. Már a játék első óráiban szembesülünk mind saját korlátainkkal, mind az idő fontosságával: Henryt, ha keménykedik, gond nélkül pépesre veri a helyi alkesz, ha pedig nem egyenesen haza vezet az útja a kocsmából, az apja letolja, amiért felmelegedett sört vitt neki, és visszazavarja egy másikért, amit már vehet a saját pénzéből. Később egy bizonyos Hans Caponnal lesznek elkerülhetetlen súrlódásaink, az arrogáns nemes azonban idővel bajtársunkká válik, akárcsak Uzhitz papja, akivel akár közösen is lealjasodhatunk, feltéve hogy rokonszenvesnek talál és időben megjelenünk a megbeszélt kocsmai találkozón. Az egyes szereplők kidolgozottsága és szinkronja kissé hullámzó, ugyanakkor a társadalom különböző rétegeit képviselő emberekkel egészen másképp tudunk szót érteni, és mint már írtam, stílus mellett a külső is befolyásolja, mennyit ér a szemében a szavunk, akárcsak a tetteink. Az összetett párbeszédrendszer mellett a világ is a hírünk szerint viszonyul hozzánk, ha tehát jócselekedeteket hajtunk végre, boldogan köszöntenek, de ha közben szakadt a ruhánk vagy összevert a képünk, arra is megjegyzést tesznek. Néha kicsit komikus, hogy a legeldugottabb faluban is ismerik a nevünket, de lássuk be, egy kovács fiától ez szép teljesítmény!

A Kingdom Come: Deliverance nem mindenki játéka és nem is tartozik a könnyen megítélhető játékok közé, mert a technikai problémái mellett a kemény kézzel betartott kor- és valósághűségre törekvő alapkoncepciója is sokakat elriaszthat. A rutin itt mit sem ér, helyette rákényszerít, hogy a régi reflexeket elnyomva teljes figyelmet szentelj neki és megtanuld a szabályait. Sok kényelmi funkció is hiányzik belőle, cserébe viszont egy történelembe ágyazott és fantasztikusan megírt történetet kínál egy olyan főhőssel, akiről elsőre nem is hinnéd, mennyire a szívén viseled majd a sorsát. Mindez a sokféleképpen teljesíthető küldetések és az elképesztően összetett párbeszédrendszer révén egy egészen egyedülálló, fejlődéstörténetbe oltott szerepjátékot eredményez, amelyet a műfaj kedvelőinek kár lenne kihagynia.