City of BrassTeszt

A független színekben induló Uppercut Games játékfejlesztő-veteránokból verbuválódott csapata nem gondolta túl bonyolultra aktuális játékát, ám ez nem jelenti azt, hogy a City of Brass gyenge produktum lenne - kategóriájában legalábbis biztosan nem. Mindenesetre az Ezeregyéjszaka meséinek dungeon crawler-szerű feldolgozása alapvetően az unalmas hétköznap délutánjaidat célozza meg, mert a hosszú, hétvégi videójátékos órák alkalmával garantáltan megfeküdné a gyomrodat. Íme, a Shattered Mugs of Arabian Nights azaz: hogyan zúzz le egy ostorral és két lyukas cserépedénnyel másfél szellemzombit gyorsan és szakszerűen!

Roguelike. Kezd lassan szitokszóvá válni ez a kifejezés, pedig a mögötte megbúvó játékmenet sajátos elemeket takar: akció, kaland, csapdák, karakter- és tárgyhasználat, fejlesztés és valami magasztos cél - nos, a City of Brassban mindegyik elem kódolva lőn, melyet a Prince of Persia világa se irigyelhetne jobban. Már csak Elika és a Herceg hiányzik belőle, annyira arábus az egész miliő, de nyugalom: a név kötelez és a vendégéjszakák száma is majdnem stimmel: bár úgy a nyolcvanötödik halál után kissé fakul a látvány, de az UE4 becsülettel teszi a dolgát és ugyanazt a csillogó pusztulatot varázsolja elék pepitában, mint az előző nyolcvannégy esetben. Mi pedig csak menetelünk előre, bízva abban, hogy minél több kincset harácsolunk össze a félnótás szellem-csontik és varázslók hadától, mellyel csillapítható a piaci-kofáknak öltözött dzsinnek nemesfém éhsége. “Alkudj a feléből” - súgná reszkető árny a sarokban, mikor a soron következő felszerelésért adakozunk nekik, de a füstölgő köcsögök csak a csilingelő érmékre váltanak ki reakciót.

A City of Brass ugyanis egy roguelike stílusba bújtatott first-person run'n hit játék, melyben procedurálisan generált pályákon rohangászva gyűjthetünk kincseket vagy jobb felszerelést, hogy a kijárat felé igyekezve lenyomjuk a büszke kapuőröket, akik a város szívébe vezető utat őrzik. Összesen tizenkét kerületen keresztül tart a móka, amely random összetételben tolja elénk a veszélyes csapdák, ellenfelek és szerkezetek hármasát, a szanaszét szórt kincsekről nem is beszélve.

A ritka és becses relikviák és lámpatestek azon kívül, hogy fegyverként is használhatóak, pénzértékkel is bírnak, melynek súlya csak a palackba zárt dzsinneknél realizálódik igazán: segítségükkel hatásosabb fegyverek, plusz elementális sebzés (tűz, jég, méreg stb.), csapda deaktiválás, védelmi módszerek, vagy titkos trükkük is választhatóak, sőt: a megszerzett pénzünkkel hazárdírozhatunk, vagy épp kisegítő szellempajtást is vásárolhatunk magunknak. Nem is lenne Arábia, ha nem lehetne hármat kívánni: természetesen a grátisz nyeremény a City of Brass útvesztőiben is felbukkan, s mint ilyen, bármikor kijátszható egy-egy dzsinnél tett kitérő esetén.

A City of Brass legnagyobb élménye mégiscsak a játékmenete: nyerhetünk úgy is, hogy szimplán csak rohanunk, mint mérgezett egér át a csapdákon, szobákon és ellenfeleken, vagy - leállhatunk móresre tanítani a várost benépesítő haláli figurákat is. Robbanó vázák? Elhajított vizes köcsögök? Széthasító ostorcsapások? Mindegyik használható és kombinálható, mellyel a legkülönfélébb szadista módszerekkel is játszadozhatunk.

Gáncsolás, csapdába lökés, fejbekólintás - csak néhány a sok közül, melyek egész szórakoztatóak tudnak lenni a random generált falak között egészen addig, amíg nem mi húzzuk a rövidebbet. Ilyenkor a Permadeathnek hála, jöhet a replay ráadásul a játék legelejétől kezdve, amely a huszadik próbálkozásnál igencsak idegörlő tud lenni, de … némi örömünk azért lehet, mert a szintlépésünk megmarad (és idővel néhány lootot is át lehet majd menteni). Persze az új nekiveselkedés egyáltalán nem folytatás, hiszen minden egyes kasza után egy teljesen új labirintusban találjuk majd magunkat. Minél többször esünk neki a város ostromának, annál nagyobb eséllyel haladunk majd a végejáték felé - és ha netán túl soknak, vagy kevésnek éreznénk a játék által nyújtott nehézséget, szenvedéseinknek hála a megszerzett buffokkal (több-kevesebb csapda, agresszívebb ellenfelek, stb.) még az ezerkettedik éjszakát is Brass falai közt tölthetjük.

A négy kerületet átívelő rohangálást személy szerint picit középszerűnek találtam: valószínűleg a stílusból fakad, de elviseltem volna változatosabb, vagy legalább is okosabb ellenfeleket, esetleg meghökkentő, vagy trükkös környezeti motívumokat. Nekem Arábia egyenlő a Prince of Persia csodás, hihetetlenül meghökkentő helyszíneivel, azokkal a mesés szerkezetekkel, melyhez fülbemászó zenei dallamok is társulnak… Ebből a gondolatmenetből kiindulva a City of Brass sajnos nem több, mint egy mízes-mázas dungeon crawler - nem beszélve arról, hogy néhány óra után nagyon monoton üzemmódba kapcsol az egész gameplay, amelyet az állandó újrakezdés, a limitált környezet és az n-edikre már rém unalmas gyűjtögetés is nagyban szabotál. A kvázi variálható harcrendszer a környezet kihasználását tekintve csak ideig-óráig érdekes, de a stílus kedvelői számára egy délután azért lazán végigcsapkodható vele. Egyébként is: az ostor királyság, plane ha égő testű szellemzombikat gáncsolunk el vele.