The Dark Pictures Anthology: Man of MedanTeszt

A brit illetőségű Supermassive Games egy évtized alatt igen kacskaringós utat járt be. A kezdetben portokkal, letölthető tartalmakkal és AR partijátékokkal foglalkozó cég az Until Dawn 2015-ös sikere után állította magát arra a pályára, amin mára az egyik legerősebb versenyzővé lépett elő. Ami az utolsó néhány játékukban közös, az a horror/thriller tematika, a karakterek döntéseire építő történetmesélés és a valódi színészeknek, jól megválasztott kameraszögeknek és milliónyi animációnak köszönhető teljesen filmszerű végeredmény . Persze a Supermassive valószínűleg a Telltale bukása nélkül is nagyon jól tudja, hogy kockázatos piacon vetette meg a lábát a viszonylag kevés interakciót igénylő, ebből adódóan stremelt videók formájában is már-már élvezhető termékeivel, így folyamatosan próbálkozik újabb területekkel és modellekkel, elég csak a VR-játékaira vagy a Hidden Agenda telefonos megoldásaira gondolni. És hasonló próbálkozás a most induló “The Dark Pictures” sorozata is, amely egy horrorantológia több résszel, epizódonként nagyjából 4 órás játékidővel és 30 eurós/dolláros árcímkével. Mi a közös a részekben? Nagyjából úgy képzeljétek el az egészet, mint pl. a Mesék a kriptából sorozatot (már aki még emlékszik rá), amelyben rövid, általában nagy fordulatokkal (és komoly tanulságokkal) tarkított rémtörténeteket kötött össze a narrátor, aki egyben a legszórakoztatóbb figurája is volt a szériának. Ezt a szerepet itt a “Curator” névre hallgató személy tölti be, aki cinikus megjegyzésekkel és jó tanácsokkal felvértezve szakítja meg időnként a történetet. A Man of Medan címre hallgató első epizód a szellemhajós témát járja körbe némiképp új szemszögből (igaz, csak azoknak lesz új, akiknek a végére összeállnak a tényleges történések, a többiek egy sima rémtörténettel lesznek "csak” gazdagabbak), öt irányítható karakterrel, egy valóságban is létező hadihajó (SS Ourang Medan) rejtélyes eltűnését továbbgondolva.

Természetesen a játékmechanika nem rejt különösebb meglepetéseket, az interaktív filmek általában úgy vannak megtervezve, hogy a videojátékokban kevésbé jártasak is azonnal bele tudjanak rázódni. Némi sétálgatás és tárgyak megvizsgálása jelenti az interaktivitás csúcsát, de a tényleges hangsúly a különböző döntések meghozatalán és a quick time eventeken van. Ezek határozzák meg a szereplők egymáshoz való viszonyát, a történet fordulatait, a karakterek domináns személyiségjegyeit, de legfőképpen az elhalálozásokat. Merthogy a napfényes mélytengeri búvárkodás hamar tragédiába (és éjszakába) fordul, a szereplők pedig egyszerre esnek kincsekre szomjazó modern kalózok és egy szellemhajó fogságába, ahol hajnalig kell túlélniük. Nyilván annál hosszabb és kerekebb történetet kapunk, minél többjüket sikerül életben tartanunk, nekem például már azelőtt sikerült elveszítenem egyiküket, hogy bármiféle hajó feltűnt volna a színen. És ez nem véletlen, a Man of Medan ugyanis a hasonló játékokhoz képest elég szigorú, elég egy-egy kritikus helyzetben elrontott QTE, és visszavonhatatlanul meghal valaki a csapatból. Ha fair játékot keresel, nem ez lesz az, ugyan a döntéshozatalban néhol érezhető, hogy a kezedben van a sorsod, a gombnyomogatásnál ez már ritkább. És ha már irányítás, egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire nem reszponzív a játék, a Resident Evil első részeinek tankos mozgása sokkal felhasználóbarátabb volt az előrehaladást tekintve, mint ez, ami már csak azért is fura, mert a cég korábbi játékainál nem jelentkezett hasonló probléma.

Egy történetvezérelt játékban persze nyilván senki nem fineszes mechanikákat vár, hanem szórakoztató, jól összerakott, feszes történetet, ezen a téren pedig egyaránt potyognak a jó és rossz pontok a Man of Medannek. Nem nagy spoiler, így le merem írni, hogy a történet alapvetően két idősíkban játszódik, egyrészt a bajba jutott karaktereket pátyolgatjuk a jelenben, másrészt megpróbálunk rájönni, hogy mi történt 1947-ben a hajón, amikor eltűnt a radarról. És míg a jelen történései kielégítően bontakoznak ki, addig a múlt elég darabosan tárul fel. Leginkább korabeli feljegyzésekből áll össze a kép, illetve az is segít, ami a szereplőkkel most történik, de ezt a múlt-jelen összekapcsolást már láttuk sok játékban jobban elmesélve. A feljegyzések gyengén vannak megírva, nagyrészt érdektelenek, de hangulatilag sem adják vissza a hajó utolsó napjait. Persze az is lehet, hogy csak az alaptörténet túl egyszerű és ingatag ahhoz, hogy komolyabban lehessen rá építkezni. Erre utal az is, hogy legalább annyi a hajó nyomasztó hangulatát jól megalapozó audiovizuális elem, mint az egyszerű ijesztgetés, amiből persze nyilván kell egy ilyen játékba valamennyi, de azt gondolom a jumpscare-rel lehetett volna visszafogottabban is bánni. És végül itt vannak a szereplők, akiknek a megítélése nyilván nagyban függ a személyes preferenciáktól, én elsőre se izgalmasnak, se szimpatikusnak nem találtam őket, na most egy olyan játékban, ahol minél több személyt életben kell tartani, nem ártana, ha mondjuk kialakulna valami szorosabb kötődés az irányukba.

A képet némiképp árnyalja, hogy második végigjátszásra, amikor igyekeztem egészen más válaszokat adni, egészen más viszonyok alakultak ki és új személyiségjegyek váltak dominánssá. Nem tudom, hogy emiatt lettek-e hirtelenjében sokkal normálisabbá az ötök, vagy már megszoktam őket, de azt gondolom, hogy lehetett volna még dolgozni rajtuk bőven. Ennyi negatívum után talán furának tűnhet, de a Man of Medan mégis nagyon játszatja magát, a történet képes feszes maradni, a lassú indulástól eltekintve kevés benne a felesleges üresjárat és annyira jó az atmoszférája, hogy tényleg ott érezzük magunkat a hatvan éve eltűnt hajó fedélzetén. És ebben még egy dolognak óriási szerepe van, mégpedig a rögzített kameráknak. Lehet ezeket utálni vagy hatásvadásznak tartani, de horrorjátékban egyszerűen a jól beállított kamerák annyit adnak a hangulathoz, mint talán semmi más. A rengeteg szűk folyosó és a pontosan megkoreografált jelenetek miatt egy egy sima váll mögötti nézettel ezt a hatást soha nem érték volna el.

Azoknak, akik szeretnek közösen rettegni, kétfajta multi mód is helyet kapott a Man of Medanban. Egyrészt lehet lokálisan (Movie night), a kontrollert adogatva formálni a történetet, ennél mindenki kap egy vagy több szereplőt, és ha rá kerül a sor, akkor ezt jelzi a játék. Az egész annyiban különbözik az egyjátékos módtól, amennyit a társaság magától hozzátesz. Érdekes élmény lehet, de egy rövid este úgyis kevés a teljes történethez (persze ha elég lenne, akkor meg a rövidsége lenne a baj, naná). A Shared story már egy kicsit érdekesebb, de egyben kuszább is. Ezt barátlistáról lehet indítani, és a legtöbb jelenetben több karaktert is “kioszt” a játék, akik egymástól függetlenül járkálhatnak és beszélgethetnek, néhol akár belehallgatva a másik mondókájába is. Ez azért jó, mert senki sincs arra kényszerítve, hogy kimaradjon és nézelődjön (na jó, később, amikor már kevesebben vannak az élők sorában, akkor muszáj lesz), másik oldalról viszont néha kicsit kaotikus és érthetetlen, hogy mi az aktuális feladat, ami a történetet továbbviszi.

A Dark Picture Anthology első darabja szerencsére három platformon is megjelenik, ennek mondjuk az az ára, hogy jóval kevésbé optimalizált, mint pl. az Until Dawn volt, sima PS4-en erősen szaggat, Pro-n ellenben tökéletes az élmény. Összességében nem éri el az Until Dawn szintjét, de jófajta guilty pleasure-ként abszolút megállja a helyét, az pedig kétségbevonhatatlan, hogy a négy órás hossza pont jónak tűnik, ráadásul legalább egy plusz végigjátszást mindenképpen ér. A narrátor kimért, cinikus stílusát szívesen hallgattam volna még egy ideig, kár, hogy a valódi karakterek messze nem annyira érdekesek, mint ő. A hangulat és a vizualitás miatt alapvetően megéri a pénzét, de csodálkoznék, ha a fél évente érkező új részek között nem lenne majd több jobb is nála a jövőben.