Terminator: ResistanceTeszt

*00 LDA #$01

01 STA $0200

02 LDA #$05

03 STA $0201

04 LDA #$08

05

06 PRESS PLAY...*

Kölyökkoromban gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a Terminátorok ellepnék mondjuk a sulit, vagy úgy általában a várost, ahol laktam. Akkoriban, pláne gyerekfejjel, a kérlelhetetlen, lépegető robot egy szörnyűséges fenyegetésnek tűnt, amivel szemben az átlag embernek semmilyen eszköze nem lehet. Az első két Terminator film valóságában, és talán a mai mindennapjainkban is roppant félelmetes szörnyetegnek tűnhet a T-800, és méltán bérel helyet a mozitörténet rémületes monsztái között. Sajnos az új filmekből, a realitástól való egyre durvább elrugaszkodás miatt, a fenyegetettség és a tét elpárolgott (ugye a Dark Fate bemutatta, hogy bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is); a korábbi felállás, és az Ítéletnap utáni háború viszont most is zsigerig hatol. Nem csoda, hogy a Terminator: Resistance pont ezt a közeget, és nem az új film idősíkját célozza be. A Teyon / Reef párosa visszarepít minket az első (!) Terminator mozi által felvázolt jövőbe, ahol az ellenállás épp szembesül az Infiltrator beszivárgókkal, az úgynevezett „Annihilációs Vonal” (a robotok pusztító hadjáratának kerülete) pedig egyre hatékonyabban tör előre.

Nem nehéz belátni, már az első trailerek után sem, hogy a Terminator: Resistance egy kis költségvetésű játék. Ezt jobb mindjárt a kritika elején leszögezni, hogy az embert ne érje meglepetés. A jogtulajok nem mertek nagyszabású projektet indítani, aminek több oka is lehetett. Egyrészről a Marvel/Disney vonalra átszokott sci-fi közönség talánma már nem indul úgy be egy triplaás T-játéktól. Másrészről pedig láthatóan limitált időablakkal kellett dolgozni, hogy az új film mellé befuthasson a program is. Ezen korlátok ellenére a játék nagy ambíciókkal vág a feladatnak. Látványában Unreal-technológiára támaszkodik, a hangulatában, univerzumában szinte minden olyan dolgot felsorakoztat, amit az első két film jövő-jelenetei alapján várhatunk egy ilyen címtől. Szól Brad Fiedel analóg szőrrel terhelt ambiens zenéje, és a sztori kulcsfontosságú pillanatokat mutat be az eredeti kánon alapján. Röhej vagy sem, a program felépítettségében váltogatja a Metro: Exodus, a Fallout, a Far Cry és a Call of Duty stílusjegyeit. Ez a trükk pedig nyilvánvalóan nem működhet. Vagy mégis?

Ha a nagyokhoz mérjük a Terminator: Resistance-et, akkor a program minden téren elbukik. A mozgás és a fegyverjáték dinamikája lapos. Az ellenfelek mesterséges intelligenciája (Skynet agyi csipek ide vagy oda) finoman szólva is nevetséges. A látvány technikai értelemben irtó felemás, csúfos textúrákkal, szimpla emberi modellekkel (a karakterek arcmimikája mögé egy olcsó Unreal plugint sejt az ember). A szinkron gyalázatos, a hangszóró kattan egyet (!), amikor valamelyik NPC kicsit hangosabban szólal meg. Tíz év elmaradást behozni képtelen játék képe rajzolódik ki előttünk, miközben belesüllyedünk Pasadena poszt-apokaliptikus világába.

Valami miatt az ember mégsem lesz dühös. Mi több, egy óra után megkedveli, megszereti a játékot. Ugyanis minden balgasága ellenére olyat tud a Resistance, amit még talán egy FPS sem mutatott. Bemutatja azt a rideg, kék fényben, porban, rozsdában és szenvedésben vergődő világot, amiből a Future Shock/SkyNET játékok óta nem igazán láttunk egy dekát sem. Szembeállít téged az ikonikusan menetelő T-800-al. Elvisz téged a bunkerbe, ahol Kyle Reese is meghúzta magát az első fimben. Ha erre a közegre kíváncsi vagy, akkor ezek a tények már eleve pozitívan csapódnak le benned. Bár ahogy fentebb is írtam, a dinamika nem az igazi, a játék egy gyűjtögetős, kraftolós, sokféle eszközt a kezünkbe adó alapot tesz a szokásos FPS mechanika alá. Ezzel pedig egy újabb illúziót kapunk: a fejlődés és a harácsolás fontosságát. A terepen szinte minden sarokban találunk valami apró, felvehetű mütyürt. A lom kvázi a kereskedelmi valutát jelenti a játékban, emellett tolvajkulcsok, bombák, lőszerek, stimulánsok és az ezek kraftolásához szükséges alapanyagok potyognak ki az utolsó csomagtartóból is. Így a mindent átkutató játékosok számára csak úgy dől a jutalom. A félig-meddig nyitott térképeken menedékházakat találhatunk. A kinyitott ládáért XP jár, a szintlépések után skillekre költhetjük a bezsebelt pontokat. A kilőtt robotok Skynet chipeket adnak, amivel a plazmafegyvereket tuningolhatunk egy formakirakós minijáték formájában. Ez a sok jó azonban nem csak erénye, hanem komoly balanszproblémája is a programnak, ugyanis a játékidő felére nagyjából minden fontosabb cuccot megszereztünk, a legkényesebb skilleket megnyitottuk. Még a sztori felénél sem vagyunk, amikor hősünk OP-faktora már kilóg a kódból. Nincs az az ellenfél, ami komolyabban meg tudna minket izzasztani, a nagyobb humanoid robotok meg se látnak minket, mire szétzúzzuk őket a plazmával. A több emeletnyi, amúgy ritka harsány méretekkel bíró tankóriásokat némi oldalazással és pár újratöltéssel ripityára lőjük.

Így nincs értelme a játék által lehetővé tett, amúgy élvezetes lopakodásnak sem. Egyetlen egy pályán kényszerít minket a játék az osonásra - ez pedig a kampány kiemelkedő pillanatai közé tartozik. Ilyenkor futunk össze először a fémcsontvázzal, a program pedig jól építi fel, hogy mekkora para akár egyetlen ilyen rohadékkal is összeakadni. Az ominózus pálya vége külön dicséretet érdemel, egy ponton lélegzetet visszafojtva tartottam kezemben a kontrollert, és bíztam benne, hogy a Terminator: Resistance több hasonló jelenettel is kényeztet majd. Sajnos nem így alakul a dolog, a szuperkatonává váló hősünkkel marad a rambózás (ezzel megtörtént részemről a kikacsintás a fejlesztők korábbi játéka felé is). Meglepő volt magamnak beismerni, hogy ez sem tántorított el a továbbhaladástól. Nem érdekelt a korszakos lemaradás, mert mindig kaptam annyit a programtól, ami miatt megmaradt „a na még egy pályát, na még a következő szakaszt megcsinálom” érzés. Amilyen ügyesen és türelmesen épül amúgy a játék első harmada, úgy sajna a harmadikra már több téren is kifullad az építkezés. Bejönnek az ismétlődő terepi elemek, elkezd érdektelenné válni a környezet. Ami marad az a Terminator világában elmesélt történet, ami rajongóként érdekes marad egészen a többféle befejezést nyújtó végig. Átlag játékosként meg úgysem jutsz majd el odáig, hogy a programot komolyabban is megismerd. Meglepett amúgy, hogy aki elkezdte a játékot, az javában elég sok órát bele is tett - erről árulkodnak a magas achievement elvégzési arányok. Akit tehát megérint a végzet, az bevégzi (höh), és az Ellenállás harcosaként 10-12 óráig is egy középszerű cím rabja lesz.

Az év talán legjobb rossz játéka tehát a Terminator: Resistance. Tudod, hogy ennél sokkal több van a témában, tudod, hogy el tudnád az időd és a pénzed szórni más, jobb akciójátékra. Tudod, hogy az egész buli olyan, mintha visszamennél egy évtizedet az időben. A Resistance sztorija az első rész által felkarolt „predesztinációs paradoxon” körül forog. Azaz hiába mész vissza, a jövőt pont az formálja olyanná, amibe belenyúltál a múltban. Bízom benne, hogy a 2029-ből visszaküldött, kissé túlságosan is a „múltra formált” játék egy kezdőpont. Annak simán elfogadható. Erősebb büdzsével, komolyabb háttérrel a Resistance jövőbeli folytatásában egy Metro-ellenpólus képét látom. Persze tudom, hogy erre minimális esély sincs, úgyhogy csak annyit mondok, hogy ha a T-univerzum hű követője voltál, kellő elővigyázatossággal, esetleg egy akciós ár mellett érdemes lehet Jacob Rivers ellenálló katona sztorijával megismerkedned.