Deadly Premonition 2Teszt

Az ismeretlenség és a nevetség tárgyának árnyékából sikeresen kitörő, hivatalosan mind a mai napig ismeretlen nemzetiségű és élettörténetű Tommy Wiseau históriája remek példa arra, hogy a "szarból várat építeni" nem csupán egy aforizma, de a való életben is megvalósítható, akár komplett életpályaként is funkcionáló bölcselet. Elvégre a The Room a megjelenésekor maximum csak egy kevéske, de annál elkötelezettebb kritikusi csoport előtt bukott (a Metascore átlaga mind a mai napig 9 - KATT!), hogy aztán az internet erejével váljon olyan kultuszfilmmé, amely több neves díjat és még egy Oscar-jelölést is hozott az azt feldolgozó James Francónak, miközben annak eredeti alkotója a szégyent előbb egy fals indokra (a film igazából feketekomédia!), aztán a humort önfényezésre cserélte le. De mégis mi a közös a The Room-ban és a Deadly Premonition 2-ben? Az, hogy egy olyan játék folytatása, amely hasonló pályát futott be, mint a Wiseau-film: úgy vált egy kisebb tömeg számára megkerülhetetlen idollá, hogy igazából egy ultra low budget, a fejlesztői pokolból csak nagy nehézségek árán kiszabadult katasztrófaturista volt, amely már-már gyermeteg, de minden szempontból súlyosan elmaradott építőkockákból épített újra egy komplett műfajt meghatározó filmet. Vagy legalábbis annak meghatározó részeit, gyakorlatilag nevek kicserélésével és pár egyedibb elemmel értelmezve át a teljes Twin Peaks-t. És ezt a maga bárgyúságával és hibáival együtt is - a maga kontextusán belül - fantasztikusan kivitelezte.

Tíz év elteltével a helyzet változatlan - legalábbis az FBI ügynöke, Francis "York" Morgan számára egész biztosan (Hívjuk csak Yorknak. Mindenki így teszi!), hiszen valahogy mindig utoléri a baj, vagy legalábbis egy furcsa ügy. Ezúttal ráadásul nem is akárhol, hanem a videojátékokban meglehetősen keveset szereplő Louisiana államban, New Orleansben, értesülve egy közeli (fiktív) városban, Le Carréban történt gyilkosságról, ahol egy fiatal lányra egy híd alatt, brutálisan megcsonkolva találnak rá. York pedig van annyira kíváncsi, hogy nyaralását megszakítva a városba siessen, még ha ebben meg is akadályozza a sors, és egy olyan élelmes tolvaj, aki ugyan elég gyorsan eltünteti York bérelt, hibrid autóját, de legalább cserébe hátrahagy egy gördeszkát, amit York aztán sajátjának kinevezve használ a rejtély megoldása során.

A rejtély, amely egyszerre áll meg a saját lábán, és egyszerre kapcsolódik mérhetetlenül szorosan a Deadly Premonition sorozatgyilkosához - méghozzá úgy, hogy a kettő játék között a kánon szerint időbeli távolság van, mivel a Deadly Premonition 2 előzmény. És folytatás is: a történet két szálon fut, a kevéske fejezet során az idő nagyrésze Le Carréban, 2005-ben telik el, a maradék pedig 2019-ben, Francis "Zach" Morgan otthonában. Morgan ekkora már nem csak idős, de haldoklik is. Egyrészt a rák 4. stádiumától, másrészt a vallatástól - ezen fejezetekben egy meglehetősen sok kérdéssel rendelkező, feltörekvő FBI-ügynök, Aaliyah Davis faggatja a Le Carréban történtekről. Mert ugyan azt előre lehet tudni, hogy az ügyet York sikeresen lezárta, az viszont felettébb furcsa, hogy a gyilkosság áldozatának korábban eltűnt holtteste pont ekkoriban kerül elő a semmiből.

Ha valami, hát a furcsaság pedig a Deadly Premonition brandje, és ez alól nem csak, hogy nem kivétel a második rész sem, de az elmúlt tíz év során összeszedett tapasztalatokra is építkezve sikerült minden eddiginél jobban kihangsúlyozni, és tökéletesebbé tenni. Kezdésnek például magát Yorkot, aki karaktere alapvető ismertetőjegyeit megtartva - a minden elképzelhető dolog iránti szélsőséges lelkesedést, a hosszú monológokat a világ legrandomabb dolgairól, és persze a filmekről szóló, véget nem érő anekdotákat és kritikákat - sikerült végre tökéletes formába önteni, amit tökéletesen kiegészít annak a teljes beleéléssel készített szinkronja. Ez már nem az első York monotonul beszélő, telefonon át rögzített előadásmódja, hanem egy olyan emberé, aki York. És Zach. Excentrikussága a "komolyabb" karakterekkel való párbeszédeinek egyik folyamatosan előhúzott csattanója, pedig egyáltalán nem lóg ki Le Carréból. Ott van például szállásának személyzete, a városka egyetlen hoteljének séfje, recepciósa és hordára, akiket "megmagyarázhatatlan" okból pontosan ugyanúgy hívnak, ugyanúgy is néznek ki, mégis nincs tudomásuk egymás létezéséről; a helyi seriff, aki az idejét nem a bűn üldözésével tölti, hanem rendőrségi teherautójának rakterében, mozgóárusként kínálva portékákat az érdeklődőknek; a "Tükörnek" hívott árus, aki saját vudu boltot üzemeltet, kizárólag ősangolban hajlandó kommunikálni, és amúgy minden dologból pénzt próbál csinálni.

A sort még lehetne folytatni, de nem a végtelenségig, a Deadly Premonition 2 ugyanis minden ponton érezhetően sokkal kisebb szabású, mint elődje. Szereplőből már csak azért sem tud túl sokat felmutatni, mert Le Carré rendkívül apró Greenvale-hez képest, gyakorlatilag pár háztömbből és alig féltucat ténylegesen is bejárható helyszínből áll, a maradék gyakorlatilag díszletként funkcionáló házból és szinte teljesen kihalt utcákból áll. Ez nem csak azt hordozza magával, hogy a sztori során is kevesebb figura tud meglepetést okozni, de azt is, hogy a tartalom kitöltése céljából sokat kell A-ból B-be menni. NAGYON sokat: a hozzávetőlegesen 20-25 órás történet mellé csapott mellékküldetések és mellékfeladatok nagyon önismétlőek és sematikusak, és ebbe a hibába a fő csapás is beleesik. A második fejezet ugyanis bevallottan egy hatalmas fetch quest, és bár egy ponton a negyedik falat áttörve űznek ebből tréfát, attól még ugyanúgy satuféket húz a sztori, a játék világában több napnyi a való életben pedig órányi várakozásra késztetve.

Hogy miért? Mert a Deadly Premonition 2 megőrizte elődje beépített óráját, azaz a játék egy 24 órás menetrendet követ, és ehhez igazít mindent. A legtöbb helyszín csak adott idősávban van nyitva, az interakcióra alkalmas szereplők pedig szinte óráról órára változtatják a helyzetüket. Habár ennek kiismerése igazából az élmény része, de most sem kell a vak szerencsére és a próbálkozásra támaszkodni, a térkép legmélyebb zoomja ugyanis mindig mutatja, hogy ki és hol tartózkodik. Ez pedig csak a kiindulópontja annak a számtalan újításnak, amit a DP2 fel tud vonultatni elődjéhez képest: ez egy érezhetően fejlettebb, átgondoltabb, játékosbarátabb "játék". A képernyőn mindig látható egy minitérkép; a küldetések is egy extra rétegként érhetők el, nem kell külön menüben kutakodni; lényegesen több a vásárlási lehetőség, és a kínálat is ténylegesen hasznos tud lenni.

A legnagyobb fejlődést és egyben a legnagyobb visszalépést alapvetően a harcrendszerben kell keresni. A Deadly Premonition 1 gyakorlatilag összes, egyedi helyszínen játszódó küldetése átdobott egy kvázi másik dimenzióba, ahol önmagukból kifordult, furcsa szörnyekké degradálódott emberek tömkelegét kellett legyőzni egy már a kiadásakor is avittas rendszerben, horror elemekkel alaposan meglocsolva. Ezzel szemben itt szinte csak a fejezetek végén kerül sor harcra, és akkor is mindig ugyanott: egy labirintusszerű, teljesen ingermentes, rémesen monoton és egyszerű helyen, ahol eklektikus lények rendkívül apró csoportját (körülbelül 4-5 különböző fajta van) kell legyőzni, míg ki nem nyílik a következő lezárt szakasz, és végül meg nem jelenik az aktuális boss. Nem csak a változatosság, de a kihívás hiánya is komoly probléma: az ellenfelek szinte mindegyike 2-4 találattól végleg megfekszik, és a túlerő sem jelent problémát, a harc során ugyanis végre van lehetőség mozogni, és még a fegyvert se kell külön elővenni, pontosan úgy lehet célozni és lőni, mint egy modern TPS-ben.

Ez viszont teljesen okafogyottá teszi a szerepjáték-részt, ahol nem csak az egyetlen rendelkezésre álló fegyvert (egy gumilövedékes pisztolyt) lehet amúgy fejleszteni, de York egyéb tulajdonságait is, növelve életerejét, stamináját, gördeszka-tudományát, vagy a minijátékokban hasznosítható előnyöket. Mert van ugyan elementál-tulajdonságokkal rendelkező lövedék, lehet növelni a sebzést és a lőtávolságot, de alapvetően teljesen haszontalan ezzel bajlódni, amikor még a főbossba se kell több pár tárnyi golyónál. Már csak azért sem éri meg, mert minden fejlesztéshez iszonyatos mennyiségű furcsa alapanyagra - állat végtagokra, növényekre, bőrre - van szükség, amiket már-már véletlenszerűen lehet csak megtalálni Le Carréban, így szó szerint át kell nézni minden bokrot, minden mezőt, minden kertet. Ez pedig pont annyira tud izgalmas lenni, mint amilyennek hangzik.

A nagyobb probléma ezzel pedig az, hogy mindezen erőfeszítés egy csettintésre el is tud tűnni, a Deadly Premonition 2 ugyanis rendkívül bugos - nem csak összeomlásra hajlamos, de el tudja felejteni például a küldetések státuszát (ami a hagyományos "gyűjts össze mindent ebből" típus esetén szó szerint játékórák sokaságát rabolhatja el), deaktiválhatja a missziók triggereit, és mindezt extra rétegként teszi az alapvetően is katasztrofális tálalásra. Azt megszokhattuk, hogy esetlegesen egy játék képfrissítése nem tükorsima, az intenzívebb jelenetek esetén pedig meg-meg tud akadni, de a Deadly Premonition 2 egy teljesen új szintet ér el - lefelé. A belső tereken még csak-csak eléri a kétszámjegyű képfrissítést, Le Carré utcáin viszont erre már nem képes, és nem csak bizonyos esetekben, hanem állandóan. A kihalt utcákon való gördeszkázás 8-12 FPS mellett pedig nem feltétlen az az élmény, amit egy közel teljes áron értékesített játéknak nyújtania kell, hiszen itt még a játékélményt is befolyásolhatja, ezen teljesítmény ugyanis a minijátékokra is jellemző, ahol sok esetében pontos időzítés és gyors célzás szükséges a sikerhez.

A Deadly Premonition 2 minden szempontból hű elődjéhez: hangulata páratlan és egyedi, karakterei zseniálisan szélsőségesek karikatúrák, a horror elemeket ezúttal gyakorlatilag teljesen nélkülöző és kiszámítható története most is nagyon sokat merít a nyomozós sorozatokból és játékokból, tálalása pedig nem csak csapnivaló, de szégyenteljesen és vállalhatatlan is. Mégis működik: Le Carré egyszerűsége és 20 évvel ezelőtti színvonala ellenére is szerethető és karakteres, lakói felejthetetlen figurák, York / Zach pedig a tökéletesített főhős. Az első rész rajongói nyugodtan adjanak kettőt a végső pontszámhoz, mindenki más pedig nyugodtan vonjon le kettőt: ha az igazság nem odaát, akkor a skála ezen két pontja között található.

Wilson

Ne menj messzire, a következő oldalon elcsípheted York naplóját, amelyet nagy nehézségek árán hoztunk vissza Le Carréból!

2010 felejthetetlen év volt. Emlékszel Zach? Ekkor nyílt meg a Burj Khalifa, az emberiség történelmének legmagasabb épülete; áprilisban bekövetkezett az egyik legnagyobb olajkatasztrófa; júliusban felforgatta az amerikai politikai életet a WikiLeaks szivárogtatása. És hogyan felejthetnénk el a Greenvale-i nyomozást, a legrejtélyesebb és legérdekesebb gyilkossági ügyek egyikét, amin valaha dolgoztunk? Ó Zach, ha valaki, hát mi elég sokat tudunk a gyilkosságokról, az álmos kisvárosokról. Ha választanom kéne, nem is tudom, mit neveznénk meg a kedvenc helyemnek. Az égbe nyúló fenyőfák és a meseszép hegyek övezte Greenvale egész biztos a lista tetején végezné, de ha meghallom azt, hogy "kisváros", tudod, hogy mire gondolok? A Doc Hollywoodra, 1991, Michael Caton-Jones rendezésében, de persze nem ő, hanem a főszerepet eljátszó Michael J. Fox maradt meg mindenki emlékezetében. Na meg az isten háta mögötti Grady. A barátságtalan, mégis szeretetteljes helyiek, a természet lágy ölében már-már mennyei menedéket jelentő aprócska utcácskák és a tornácos házak kolóniája. Az elcsépelt romantikus történet, és persze az elmaradhatatlan happy end. Ó igen, Zach, a boldog befejezés akár még a legrosszabb filmet is fel tudja dobni.

A boldogságra pedig mindenkinek szüksége van, még egy gyilkosság kellős közepén is, nem igaz? Hiszen Greenvale-be is azért mentünk, hogy felgöngyölítsünk egy rémes gaztettet, és évekkel korábban is így hozott a sors a Louisiana állambeli Le Carréba is. Pedig nem így terveztük: ki gondolná, hogy az ember pont a nyaralása közepén botlik bele élete egyik legmeghatározóbb ügyébe egy álmos, aprócska kisvároskában, az igazi délen, amit a tűző nap vakító fénye és a mindent átitató hőség foglal keretbe? Mindig is látni akartam, milyen az igazi dél, mert saját magam akartam megbizonyosodni arról, hogy a Párducemberek tényleg olyan hiteles, mint amilyennek látszik. Nem sokan látták, pedig az amerikai filmtörténelem egyik ismeretlen klasszikusa: 1982, Paul Schrader. Habár itt csak a rendező volt, de a Dühöngő Bika és a Taxisofőr írójaként tudta, hogyan kelthet feszültséget kevés eszközt használva!

Feszültségről Le Carré csodálatos lakói is tudnának mesélni, A hotelben eltöltött első éjszaka során a séfnek hála azonnal megkóstolhattam, milyen az igazi déli konyha, és ekkor még csak nem is sejthettem, hogy ez csak a kezdet - ahogy azt sem, hogy mekkora háború dúl a városban a kreol és a cajun konyha művészei között! Ó igen, Le Carré maga a megtestesült dél képeslapja: teli van színesebbnél színesebb karakterekkel. Pont, ahogy szeretem!

Nem gondoltam volna, hogy egy ennyire apró, csupán pár háztömbből álló település ilyen változatos és ilyen emlékezetes tud lenni. Órákig tudnám bámulni a kihalt utcákat szegélyező családi házakat, a történelem nyomait őrző épületeket, a városka határán tomboló Mississippit átszelő hatalmas hidat, a szinte végtelen kukoricamezőket! Tudom Zach, hogy te nem így vagy ezzel: néha engem is kiráz a hideg, amikor csak eszembe jut, hogy Mel Gibsont pont és az emberiséget pont innen kezdték terrorizálni az űrből érkezett látogatók a Jelekben. M. Night Shyamalan sok csalódást okozott az évek során, de 2002-ben még fején találta a szöget. Még szerencse, hogy volt rajta fóliasapka.

Le Carréban sem árt viselni. Tudtad, hogy a helyiek késő este nem merészkednek ki az utcára egészen addig, míg fel nem kel a nap? Én se hittem volna, ha nem a saját szememmel látom éjszaka, ahogy az ajtón kilépve a nyakamba nem ugrott egy seregnyi, megmagyarázhatatlan eredetű lény. Még szerencse, hogy a sherifftől kaptam egy pisztolyt. Nem gondoltam volna egy gumilövedékről, hogy el tud intézni egy ilyen túlvilági lényt, de nem panaszkodom. Főleg ha már ennyi időt öltem abba, hogy gondozzam, fejlesszem az seriff által Anakondának hívott pisztolyt, pont, mint kedvesem, a hűséges társam, a gördeszkám.

Ne értsd félre Zach: természetesen mindig te leszel a társam a bűnben, az elválaszthatatlan párom, a támaszom, a legjobb barátom. Sokat dolgoztam azon, hogy ezt elmondhassam: egyesek szerint korábban olyan volt, mintha egy telefonból beszéltem volna, unalmasan és monotonul, a legkisebb beleélés nélkül, de Zach, büszkén mondhatom, hogy ez most már nem így van! Habár az átalakulásom nem volt olyan drámai, mint Colin Farrellé a 2002-es Fülkében. Egy telefonfülkében ragadva, egy orvlövész prédájaként azért én is sok mindent átgondoltam volna. Joel Schumacher kihozott mindent, amit csak egyetlen aprócska helyszínből, egy telefonfülkéből lehet.

Valahogy így vagyok én is Le Carréval. Kicsi, nem is említhető egy lapon Greenvale-lel, de az itt eltöltött napjaimra úgy fogok időskoromban visszaemlékezni, mintha azok a legjobbak lettek volna. Mert lehet, hogy így volt: elvégre semmi sem hasonlítható ahhoz a pillanatnyi szünetet sem hagyó kemény napsütéshez, a pokoli meleghez, és a helyiek barátságos személyiségéhez. A problémákat meg könyveljük el inkább vidám baleseteknek!