HellpointTeszt

A 26. században járunk, mi pedig az egykori földi telepesek távoli, kopasz és sápadt leszármazottjaként térünk magunkhoz az elhagyatott Irid Novo űrállomáson, amely egy fekete lyuk körül kering, és ahol alighanem ebből kifolyólag (DÜN-DÜ-DÜN!) valami szörnyű katasztrófa történt. Irid Novón elmosódik a határ tudomány és okkultizmus között, így kényelmesen megférnek egymás mellett a mesterséges intelligencia vezérelte és félresiklott kísérletek eredményeképp létrejött félig ember, félig gép szörnyszülöttek, zombivá vált emberi (?) klónok, illetve a pokolból és talán párhuzamos valóságokból átszökött démonok. Vannak klasszikus patás démonok, succubus-szerű kaszás démoni dominák, szoborszerű lovagok, lovecrafti lidércnyomást idéző csápos borzalmak és Resident Evil lickerjére hasonlító karmos-nyelves dögök, igazából csak a visító óriáskezekre és a repülő, sikítva lézersugarat hányó űrhalakra nem találtam magyarázatot. Na jó, sok másra se, de az tény, hogy az ellenfelek változatosságára nem lehet panasz, még ha egy-egy területen kicsit sokat is kapunk az arcunkba ugyanazokból a delikvensekből.

Aki játszott a Dark Souls bármelyik részével, az alapokat tudni fogja: kezdetben szánalmasan rozoga figuránk meglehetősen könnyen elhullik, ilyenkor elveszíti az ellenfelek legyőzéséért addig összeszedett lelk… axiom részecskéket, amelyeket a tér-időn tátongó sebeknél, a checkpointként funkcionáló Breacheknél válthat szintlépésre. Van gyenge és erős támadás, meg pár egyszerűbb kombó, illetve manát fogyasztó lőfegyverek és különböző mágikus/démoni fegyverek, összeszedhető páncélszettek, motyónkat fejlesztő chipek, tervrajzok, nyersanyagok, és így tovább. Mivel nincsenek karakterosztályok, olyan irányba fejlesztjük sápatag figuránkat, amilyenbe csak szeretnénk, én például jó szokásomhoz híven agilis karaktert hoztam létre, akitől nem áll távol az okkultizmus sem. Teljesen életképesnek bizonyult, mi több, mivel a nehézség meglehetősen inkonzisztens, az első három bossnál ment a vérpisiliés, de a továbbiakban a legtöbb ellenfelet gond nélkül kardélre hánytam, ugyanakkor még mindig volt pár bestia, aki minden további nélkül one-shotolt, ha nem figyeltem. Fegyverválasztásnál érdemes figyelembe venni, hogy a sajátos bónuszok és támadások csak huzamosabb használat után válnak elérhetővé, illetve hogy a manánk és a gyógyító fecskendőnk is közelharci támadásoktól töltődik, ami offenzív megközelítésre ösztönöz és nagyon dinamikussá teszi a harcokat.

A Hellpoint története még annyira sem követhető, mint a From játékaiban és időnként halvány fogalmam sem volt, merre kellene továbbmennem vagy mit kellene csinálnom, de mivel a világ felépítése lenyűgözött, többnyire vitt előre a felfedezés öröme és rábíztam magam a látottakra, aztán azokból próbáltam magamnak összelegózni valamit (nem sikerült). Kicsit több egyértelműséget néha tényleg elbírt volna a játék, mert lassan egy hónappal a megjelenés után emberek még mindig csak találgatják redditen bizonyos ajtók kinyitásának módját, amely valahogy összefügg az elektromos viharokkal, amelyek hatására egyébként a szörnyek is mindig újratermelődnek. Cserébe akit viszont bizsergetnek a titkok és rejtélyek, addig nem nyugszik majd, amíg mindenhová el nem jutott, ebben pedig verhetetlen a Hellpoint. Mindig van még egy ajtó, még egy rejtekút, még egy elágazás, egy újabb folyosó, egyszerűen mint a drog, nem ereszt, mindenhová be kell menned, körül kell nézned… Találsz majd kódokat, amik ki tudja, hová jók, vannak néha hordaszerűen rád törő démonhullámok spéci jutalmakkal, a megfelelő felszerelés birtokában űrsétára mehetsz, találsz majd oszlopokat, amik egy bizarr tükörvilágba vezetnek, ahol az egyik kozmikus istenséggel elcseveghetsz feltéve, hogy nem nyírtad ki.

A zavaros kommunikáció mellett a Hellpoint sok aprósággal húzza ki a gyufát időnként. Akinek nem erőssége a tájékozódás, nagyon meg lesz lőve, mert az Omnicube programként előhívható térkép nem túl használható, eleve embert próbáló feladat észben tartani, hová hogy jutottunk el, ráadásul a Breachek közti teleportálást is egy kezdetben ritka tárgyhoz kötötték, ami amiatt sok a visszacaplatós-liftezős üresjárat. A vertikalitásra erősen építő helyszínek felderítését a néha nagyon suta ugrabugra keseríti meg, az ellenfelek intelligenciája sincs a toppon, a harc pedig ugyan tud baromi pörgős és élvezetes is lenni, gyakran szívjuk meg, hogy egy-egy spéci támadásnál végig kell várni a t-e-t-ű-l-a-s-s-úúú animációt. A harmadik bossharcnál feltehetőleg sokan lemorzsolódnak, mert a „milyen ne legyen egy bossharc” tankönyvi példája lehetne az ócska és aljas megoldásaival. Van két dude, akik külön-külön is egyetlen támadással ki tudnak nyírni, de mint írtam, eleve ketten vannak és az egyik teleportálgat is, cserébe viszont setétek, mint az anyaföld, úgyhogy pár próbálkozás után jött a Benny Hilles kergetőzés és oszlopok mögé bujkálás. Később már sokkal jobb a helyzet, viszont mivel a világ szerteágazó és néha többfelé is el lehet csalinkázni, előfordult, hogy idejekorán érkeztem brutál bosshoz vagy a végjáték környékén bukkantam rá egy korainak szánt opcionális főnire.

Némi repetitív jelleg is rontja az összképet, például a legtöbb főellenfél később közönséges ellenfélként is szembejön majd velünk, illetve bármennyire is változatosak a hatalmas területek, a kissé egyhangú folyosókon nem nehéz elkeveredni. Konzolon állítólag technikai problémák garmadája is rontja az összképet, PC-n azonban csak egy-egy vad beröccenéssel találkoztam (amit a prevgen látvány egyébként nem indokol), a Sohn Districtben egyszer sikerült kizuhannom a pályából, egyszer meg kékhalállal újraindult a gép, de az lehet, hogy hőn szeretett PC-m, III. Lajos játéktól független hasfájása volt. A fejlesztők egy pillanatra sem tagadják, hogy hatalmas Dark Souls rajongók, így a figyelmesebbek sok kikacsintást és easter egget találhatnak, és bár leegyszerűsítve a játékuk tényleg leírható annyival, hogy Dark Souls az űrben, azért van benne pár kellemes eredeti megoldás. Töredelmesen bevallom, a co-op multiplayert nem próbáltam, mert egyrészt egyedül is elboldogultam, másrészt a Steam-es barátlistámról senkinek nincs meg, de akinek fontos szempont, tudja, hogy van benne ilyen is.

A Cradle Gamesnek nincs oka szégyenre, mert első játéknak kifejezetten jól sikerült és tartalmas darab a Hellpoint, amely elsősorban világépítésével és atmoszférájával fogja lenyűgözni a sötét titkokra fogékonyakat, engem például teljesen berántott. Vannak gyerekbetegségei és megkérdőjelezhető megoldásai, amik miatt elkél hozzá némi türelem és megértés, illetve nem árt észben tartani, hogy egy kis csapat Kickstarter kampányból lett szerelemprojektje, de a soulslike szerelmeseinek mindenképp érdemes tennie vele egy próbát - egyelőre lehetőleg inkább PC-n, mint konzolon.