Avatar: Frontiers of PandoraTeszt

Kezdjük azzal, ami csodálatos: az Avatar nyitott világa vizuális remekmű. A bevezető első szűk óra után (amit egy zárt bázison töltesz) kiszabadulsz Pandorára, és (tényleg) le fog esni az álad. A Massive Entertainment Snowdrop motorját utoljára sok éve láttam (és akkor is impresszíven teljesített), de itt láthatóan szintet lépett, ha nextgen grafikát akarsz villantani, ez lehet az – nem csak pécén, ahol millió-közeli forintok elköltése után perfekt-RT 4K élményben lehet részed, hanem a (jóval elérhetőbben árazott) kurrens generációs konzolokon is, teljesen vállalható kompromisszumok árán. A Frontiers of Pandora három különböző felfedezhető zónát kínál, ezek (igencsak) nagyok, fokozatosan nyílnak ki, és vizuálisan különböznek egymástól, magyarán szólva nem ugyanazt tolja az arcodba a játék (bármennyire csodálatos is legyen az) a teljes, 20+ órás játékidőn keresztül.

A Massive ugyanitt nagyon jól eltalálta, hogy milyen lehet egy Na’vi bőrébe bújni. A Pandora világának vertikalitása a játék kezdetétől érezhető, és később csak fokozódik, remekül átjön, hogy nem a Földön vagy, hanem egy idegen, veszélyes bolygón, ahol a flóra és fauna egyszerre barátod és ellenséged. A játék nehézsége is ehhez simul, normál fokozaton pár kritikus találat után simán kinyírnak az emberi ellenfelek – ahogy a filmekben is, a na’vik magasak és erősek, de nem szuperhősök.

És akkor itt a Ubisoft-standard, a jó (?) öreg Far Cry formula, ami bizony itt is erősen jelen van. Kapunk itt mindent, amit a másfél évtizede remekül muzsikáló recepttől megszokhattunk. A kampány (kis túlzással) bázistámadások sorozata, megfejelve annyi mellék-tevékenységgel, hogy beleszédülsz. Jók a bázistámadások? Tulajdonképpen igen, ahogy megtanulod használni a fegyvereidet, a vertikalitást, és prioritást felállítani az ellenfeleid között. Jó a lopakodás? Kicsit döcögős, de igen, működik, legalább annyira, amennyire a Far Cry játékokban működött.

Van karakterfejlődés? Igen, ötfelé skill-fával. Vannak benne akció-RPG elemek? Igen és igen, van egyre jobb statokkal rendelkező felszerelés, és van crafting, és (korlátozott számban) befogható hátasok, természetesen saját ikrant is kapunk. Plusz főzés is, hatóanyag gyűjtögetéssel, ha valaki erre indul be. És tulajdonképpen ez a probléma. A Pandora (ahogy egyébként más kurrens Ubi játékok is) megpróbál átemelni elemeket más sikeres open world játékokból, és nem igazán sikerül neki. Azért nem, mert félreérti azt, amit a Breath of the Wild jól csinált: nem nézzük hülyének a játékost, elég laza kereteket felállítani, és elengedni, végső soron erről szól a nyitott játszótér. Látni, hogy itt is próbálkoznak ezzel, de csak ráerőltetni akarják az alapformulára, nem lecserélni azt.

Nem szóltunk még a sztoriról, de sokat nem is érdemes. Az első és második Avatar között játszódik, a fő történetszálat nem befolyásolja, érdekesen indul, és kevésbé érdekesen folytatódik, a filmek emocionális hullámait távolról sem éri el (kétfiús apaként szétbőgtem a The Way of Water végét), de ez játék-mellékszálként nem is igazán várható el tőle.

Az Avatar: Frontiers of Pandora a tavalyi év egyik utolsó nagy játékmegjelenése volt, és azt kaptuk tőle, amire számítottunk: egy vizuális szempontból csodás, jól összerakott játékot, ami egzotikus fűszerekkel megszórva újraismétli a standard Ubisoft open-world formulát. Rajongóknak: erősen ajánlott, mindenki másnak óvatosan.

PLATFORM PC, PS5, Xbox Series
KIADÓ Ubisoft FEJLESZTŐ Massive Entertainment
MEGJELENÉS 2023 december 7 ÁR 70 euro