Pro és kontra

Ma volt az angol emelt szóbeli. Amitől azért féltem. Mert csak.

NAGYON sokat kellett várakoznom. 30-an voltunk 2 teremre, persze felezve. Én az egyik helyütt a 13.-ik voltam (szerencsés szám...) tehát eléggé a végén. Nagyon hamar bementem (mert nem tudtam eme szerencsétlen állapotról), és szerencse, mert utána jött a többórás zuhé.

Sokat vártam tehát, átnéztem a kifejezéseket, olvastam az új (imádnivaló) Meg Cabot könyvem. Mikor lassan én jöttem, beleállt egy erős szúrás a mellkasom jobb részébe. Nagyon erősen. Mint akit átluggattak egy 300-ból eltévelyedett lándzsával.

Mire beértem, alábbhagyott, és összevissza nagyon jól szerepeltem (főleg mert azt a témát húztam, amit szerettem volna).

Drótot leadtam az ismiknek-tanároknak, majd felkaptam hatalmas (nem vicc) táskám, s a fájdalommal küszködve irány a vasút.

Anyám hív, mesélem neki a dolgot, ő meg mondja, fater kórházban van.

Valahogy egyből ledobtam a nagyutazót.

Szgény fater (és anyám is meg én is egyébként) örökölte(/tük) a gyenge ízületeket és a gyakori hátfájást. Faternak viszont napok óta NAGYON fájt a háta. Anya megnyugtatott, semmi komoly, laboron van benn, este talán haza is jöhet.

Megnyugodtam, folytattam az utam, bár Kisújszálláson egy órát kellett várni, de a könyvem és a tudat, hogy még egy vizsgával kevesebb, kárpótolt. Sajnos viszont egyre jobban szúrt a mellkasom.

Hazaérvén anyával sétáltam haza, meséltem neki, és mondta, hogy fatert haza is engedték, jön busszal, a vérkép nem mutat semmit, nem tudnak vele mit csinálni. Hazaértünk és épp megmasszíroztattam fájós mellkasom, mikor jön a telefon fatertól: menjünk érte azonnal, a város másik végében van és mindjárt összeesik.

Olyan pánik urrá nem lett rajtam évek óta.

Egyrészt azért, mert több mint féle éve nem vezettem. Másrészt meg ugye, fater.

Patt be a kocsiba, valahogy remegő kézzel ki is álltam a hülye lejtős kapubejárónktól magamtól, mire odaértünk hozzá, már nagyon fehér volt, zihált, beülni alig tudott. Mondta, állt egész buszúton és borzalmasan van.

Mikor hazaértünk anyám rohant gyógyszertárba/szomszédokhoz valami piruláért, én meg borogattam, kikotortam az utolsó szem voltarent és a voltaren-krémet is kisajtoltam úgy, ahogy lehetett. Szegény viszont borzalmasan volt/nézett ki, és ez engem nagyon feldúlt lelkileg.

Nyelni/levegőt venni alig tud, a háta és a mellkasa fáj neki is. Nekem meg a saját fájdalmam az idegtől megsokszorozódott, de nem hagyhattam ott mostanáig - két Cataflan után már kicsit jobban van.

A kórházat viszont nem értem. Nem volt ennyire rosszul, mikor elengedték, de semmit sem tudtak mondani, pláne semmit nem adtak. Itthon, mivel nincs recept vagy orvosi javaslat, nem adhatnak semmi erősebb fájdalomcsillapítót.

Aggódom, a cukorbetegsége harapódzik el rajta, meg az idő(járás) is rátesz egy lapáttal. És félek, hogy velem is ez lesz, mert a veszélyeztetett keretben benne vagyok - valamelyik nap el kell mennem kivizsgálásra is, főleg hogy mostanában olyan rendszertelenül eszek. Hacsak lehet, nem kell még egy inzulinos a családba...

Szóval most itthon, de elég aggódósan. Ráadásul anyának születésnapja van, hurrá, kiváló ajándék, nem mondom. Csak szegény fater lenne jobban :(