2016 játékai - #1

A történet az, amire rásüthető a lapos jelző: a trónon ülő Emily Kaldwin és apja, Corvo Attano egy ellenük elkövetett sikeres puccs után kénytelenek felállni a földről és visszaszerezni azt, ami az övék. Legalábbis egyikükre hárul ez az emberes feladat, hiszen a játék első perceiben el kell döntenünk, melyikük bőrébe bújunk az elkövetkező egyéntől függően változó játékórában. És ez is a Dishonored egyik szépsége. Ha szeretnéd, minden sarkot megvizsgálva, a katonák és lakosok párbeszédeit hallgatva, naplókat felkeresve és elolvasva beleölhetsz egy végigjátszásba akár negyven órát is, de ha már kiismerted a pályákat és a harcrendszert, akkor kis gyakorlással pillanatok alatt is végezhetsz egy küldetéssel. Mindkettő teljesen kielégítő, valódi játékélményt biztosít.

Általánosságban hajlamosak a játékosok a Dishonored-re, mint lopakodós játékra asszociálni, de ez csak részben állja meg a helyét. A Dishonored 2 egy olyan cím, ami lopakodásra is ad lehetőséget, ugyanakkor ez csak az egyik lehetséges játékstílus. Emily és Corvo képességei ugyanúgy teret adnak a véres gyilkolásnak is, vannak olyan adottságok, amik kifejezetten egyik vagy másik játékstílust segítik, de nem egy az általunk preferált megközelítéshez idomítható. Arról pedig az internetszerte megtalálható videók is tanúskodnak, milyen csuda dolgokat lehet kihozni karaktereinkből.

Emellé pedig a végletekig kidolgozott, részletes pályák asszisztálnak. Nekem mindig is a gyengém volt, ha változatos, önmagukban számtalan lehetőséget nyújtó, nagy pályákon kalandozhattam, a Dishonored 2 térképei pedig ilyenek. Kettő mindenképp kiemelendő, amikről talán már hallottatok: a Clockwork Mansion a terekkel és a szerkezetekkel manipulál, leginkább ezzel a pályával reklámozták a játékot, és a legtöbb helyen ezt adják meg hivatkozási pontként. Számomra azonban az A Crack in the Slab volt a legemlékezetesebb küldetés, aminek apropóját nem lőném le, de olyan jól valósít meg egy időről időre játékokban előforduló koncepciót, amit a legtöbbször nem tudnak rendesen kivitelezni.

Tehát a Dishonored 2 egy kiváló immersive sim-hez méltóan a kezedbe adja a játszóteredet, ahol igazán beleélheted magad a karaktered szerepébe, és te dönthetsz róla, hogyan küzdöd le az akadályokat. A világ pedig reagál a cselekedeteidre, az egyik pályán elkerekedett a szemem, amikor egy bő óra után visszatértem az egyik elrejtett mellékhelyiségbe, ahová egy csapdát rejtettem, és amibe sikeresen belegyalogolt egy dolga végzésére igyekvő őr.

A pályatervezés elsőrangú, nemcsak hihető, de a konkrét, nyers játékhoz is kiváló alapot biztosít. A szereplők adta lehetőségek többszöri végigjátszásra biztatnak, egyaránt megtalálja a számítását a sötétben settenkedő és az akrobatikus mozdulatokkal rendet parancsoló játékos is egy nagyszerűen szimulált világban. Nálam idén ez az első helyet jelenti.