2015 játékai - #2

A Fallout 4 nem egy sebből vérzik, ezt kétféleképpen lehet feldolgozni. Bethesda játékról van szó, legyinthetünk, és nem veszünk tudomást azokról a gyermekbetegségekről, amik már a kezdetek óta jellemzik a fejlesztő munkáit, vagy megmakacsoljuk magunkat, és minden hibáért számon kérjük a készítőket. Utóbbit nem ajánlom, mert csak az nem talál hibát, aki nem akar, ha pedig ezeket elemezgetjük, akkor lemaradunk egy nagyszerű kalandról. A Fallout 4-et rengeteg kritika éri vizuális megjelenése miatt, mondhatni, évekkel elmarad a prezentációja, legyen szó a mozgásanimációkról vagy a textúrákról. Az összkép mégis látványos, nem hiába készül kismillió rajongói fotó a Commonwealth eldugott zugairól és az első radioaktív viharomnál azért csak tátva maradt a szám.

Egy olyan évben, amikor a Pillars of Eternity vagy a Witcher történetvezetése, karakterei megütnek egy bizonyos szintet, akkor elég fancsali képpel lehet konstatálni a Fallout kvázi fapadosságát. De talán rossz felé keresgél az, aki itt várja a csodát. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy a társrendszer nagy fejlődésen esett át, és a tucatnyi csatlós szinte mindegyike saját személyiséggel rendelkező karakter, akiket megszoktam magam mellett, és akikre vigyáztam harc közben, holott halhatatlanok. Persze szidtam őket eleget, amikor közém és a célpontom közé álltak vagy egy kis fészerben elállták a kiutat. Hát igen, ez már csak így megy.

Sok olyan „apróság” került a folytatásba, ami látszólag felesleges és a játékkal csak felületesen ismerkedő játékos a kötelezőn túl nem is foglalkozik ezekkel az elemekkel. Ilyen a településfejlesztés, a Commonwealth több felfedezhető pontján saját falvakat húzhatunk fel, amik önellátó mikrotársadalmakként működhetnek. Lényeges értelme ugyan nincs embereink pesztrálásának, hiszen a megtermelt élelemre igazából nincs szükség, és össze tudunk szedni barangolásaink során annyi orvosságot és egyéb feleszerelést, hogy a boltokat se látogassuk, de jó érzés a pusztuló vidéken egy működő, önmagát megvédeni képes települést kialakítani. Ugyanígy több opció közül válogathatunk a főzés, fegyver- és páncélfejlesztés, a vegyi anyagokkal történő kísérletezés területén, amik szintén nem nélkülözhetetlenek, de színesítik - és kitolják - a játékkal eltöltött órákat.

Szerencsére a harcrendszer is ráncfelvarráson esett át, most már nem kell 100%-ig a VATS rendszerre hagyatkozni, a Fallout 4 ha nem is kiemelkedő, de működő fegyverkezeléssel rendelkezik, ami ugyanakkor egy jóval akciódúsabb játékmenet felé tereli a sorozatot. A Fallout szerepjátékos mivoltának elhalványulásaként élték meg páran a párbeszédrendszer leegyszerűsítését. Ugyan az opciók száma nem csökkent, de a válaszadási lehetőségek sokszor kimerülnek az igen, nem, szarkasztikus felelet, és még valami egyéb kérdés négyesben. Tagadhatatlan, hogy az előző részekben ez jobban működött, de nem kell attól félni, hogy döntéseinkkel nem formálhatjuk a Commonwealth életét, nem egyszer bizony komoly választások elé kerülünk, és itt nem csak a fő történetszálról beszélek.

A Fallout igazi erőssége a világa, és a benne tornyosuló töméntelen felfedeznivaló és kis történet. Több szerepjáték is kilépett a nyitott világba, de egyikük sem tudta felülmúlni a Bethesda világépítését, még mindig az ő játékaikban érzem a legnagyobb izgalmat, amikor elindulok. Mi lehet északra? És ha délre indulok? Rengeteg apróság, egyedi helyszín várja, hogy meglátogassam, sok helyütt pedig érdekes sztorik és emberi sorsok lapulnak elfeledve, amíg meg nem találom őket. Ez a felfedezés adja a játék sava-borsát, ami még ma is egészen egyedi. Vajon kik működtetik a térkép észak-keleti sarkában lévő világítótornyot és mi a céljuk vele? Mi lehet az a morgás a boszorkánymúzeumban? Mi az az esténként délről felmerülő zöldes derengés? Miért viselkednek olyan furán a Covenant nevű falucska lakói? A Commonwealth bár nem a legnagyobb játéktér, amin megvetettem a lábam, de az egyik legsűrűbb, és titkokkal legjobban megszórt, amivel valaha találkoztam.