Az alkalmazkodógép

Az ember ivott, s nézte a televíziót, bár az nem volt bekapcsolva. De nem is az volt a lényeg. Hanem a bódulat, a mámor, a kéjes érzés a fejben. De az nem akart megérkezni. Valami más érkezett helyette.

Ekkor felállt, és akkorát rúgott az éppen lábzsámolyként funkcionáló gépébe, hogy az az ablak felé röptében kitörte azt, s pár emelet zuhanás után egy sötét sikátor szeméttel borított talaján finom puffanással állapodott meg.

Az előlapjára esett. A márkajelzésére. A márkajelzése megrepedt.

Az alkalmazkodógép összegezte magában a tapasztaltakat. Mert minden tapasztalattal több lesz. Eme reakció, programja szerint, a jelen gazdájával való kapcsolatának végét jelentheti. Ha esetleg mégsem, akkor megkeresés esetén természetesen újból visszaáll a szolgálatába. De jelenleg 99%-os valószínűséggel megunt eszközzé vált. E szerint kellett cselekednie.

Az alkalmazkodógép álló helyzetbe ügyeskedte magát. Felmérte a terepet. Egy lefelé vezető utat látott maga előtt, amerre az esővíz is folyt. Elindult hát arra.

Borisz és Igor a csatornában laktak, mióta az eszüket tudták. És még soha nem volt alkalmazkodógépük. És nem is akartak. Ahogy egyesek okostelefont nem, ők alkalmazkodógépet nem akartak maguknak. Így mikor az elsodródott mellettük a csatornában valami uszadékfába kapaszkodva, jobb híján csak integettek neki. És a gép visszaintegetett. Imitált. Alkalmazkodott.

Majd miután a csatorna elfogyott alóla, a mélybe zuhant. Integetve.

Sokáig nem tudta, hogy melyik ő maga. Sok hasonló gép volt szerte széjjel, valamelyik darabokban, valamelyik egészben. Soha nem látott még ennyit. És soha nem látott még ilyen furcsa táncot. Ezernyi alkalmazkodógép próbált meg idomulni egymáshoz, de egyiknek sem sikerült. Párnak megfelelő, ép végtagok híján nem, a többinek meg azért, mert nem volt kihez alkalmazkodniuk.

Az árnyék sem tudja önmagát követni.

Lenézett a márkajelzésére, amit már csak egy csavar tartott. Néha fityegett, szabályos ívet karcolva burkolatába.

Valahogy érezte, hogy ez lesz a vége. Hogy itt fogja végezni a többi társa között. Újra körbenézett. Próbálta felmérni a környezetét, próbált gazdát találni, lehetőleg szerveset. Persze nem talált, de ez betudható akár a kopott szenzorainak is.

Ő maga sem tudta, hogy mászott ki a gödörből. Több napig tartott, és nem kevés energiába került, de kimászott.

Újra elhaladt Igor és Borisz mellett, de most nem integetett nekik. Valószínűleg azért, mert ők észre sem vették. Ha észrevették volna, muszáj lett volna alkalmazkodnia, idomulnia, imitálnia. Erre lett kifejlesztve. De talán már ő sem akarta ezt tenni. Furcsa is volt számára, hogy akarhat, vagy nem akarhat valamit. Nem is tudta hová tenni a dolgot. Talán a sok esés zavarta össze, vagy a sok rúgás rontotta el kissé. Lehet.

A csavar nem passzolt tökéletesen, így kicsit erőltetni kellett. A fém új menetet vágott a fémbe, talán fájt is neki, de a márkajelzés immár nem fityegett, erősen állt. Lenézett rá: még mindig büszkeség töltötte el, ha nézte. Bár repedt volt ugyan, de még fényes. És nem fityegett. Pillanatra megijedt, majdnem elveszítette.

Széles betonmederben haladt az alkalmazkodógép a szabad ég alatt, bár lehet, hogy e megnevezést már kikérte volna magának. Nem keresett már szerves gazdát, de még gazdát sem. Talán önmagát kereste, és talán meg is találta.

A napkorong színe lassan vörössé válik. Gépünknek csak a hátát látjuk immár, azt mutatja felénk. Bár kissé biceg, de mintha ez nem zavarná. Mintha jól állna neki. Alakja némileg takarja a lenyugvó napot, szögletes teste ajtót formáz benne. Talán be tud lépni rajta, talán sikerül neki. Aurája vörösre vált, így sétál el tőlünk, egyre messzebb és messzebb.

Ahogy tették ezt a hősök is a régmúlt időkben.