Ha húzza a vállad a málhazsák...

Az elmúlt időszakban megjelent, teljes áron kínált, béta állapotú, fejlesztői bocsánatkérésekkel és ígéretekkel felvértezett PSVR2 játékok érkezése némi óvatosságra intett, de a játék trailereinek sikerült annyira felkeltenie az érdeklődésemet, hogy mégis a málhazsák mellett döntsek. Igaz a tavaly Xboxra megjelent CrossfireX átlagosan 4 pontos értékelése az álmoskönyvek szerint nem sok jót ígért, de vállaltan elfogult optimizmusom szerint VR-ban mindig is jobban működnek az olyan - lapos képernyőn önmagában már egyhangúnak és repetitívnek számító - egyszerű játékmechanikák, mint a gránátdobás, gépfegyverrel tüzelés vagy sznájperkedés...ha meg mégsem, akkor marad a nyár végi katasztrófaturizmus. Fontos megjegyezni, hogy lapos képernyőn legalább egy évtizede nem játszom már egyáltalán ilyen játékokkal, ha jól emlékszem a Call of Duty Black Ops első részének egyjátékos hadjárata volt az utolsó mohikán. Túlzás lenne azt állítani, hogy tobzódik a platform a military shooterektől, de azért nem reménytelen a helyzet fél évvel a PSVR2 megjelenése után. A multiplatform premiercím Pavlov, a napokban debütált exkluzív Firewall Ultra és hamarosan érkező Alvo is a kompetitív többjátékos élményekre vágyó közönséget próbálja inkább megszólítani, ezzel szemben a Crossfire: Sierra Squad egyjátékos kampányával a hozzám hasonló magányos farkasoknak is kellemes perceket szerezhet.

A játék egy katonai bázison indul, ahol a zsáner számos képviselőjéhez hasonlóan egy gyakorlópályán ismerkedhetünk meg az irányítással és a fegyverhasználat alapjaival, majd a küldetések között is ide fogunk visszatérni. Ami elsőre feltűnik az a hatalmas fegyverválaszték, legalább 40 különféle mordályt vehetünk szemügyre és kezünkbe egy próba erejéig és meg kell hagyni, gyönyörűen ki vannak egytől-egyig dolgozva, valamint meglehetősen élethűnek is tűnnek. Biztos vagyok benne, hogy minden fegyverfetisiszta talál szívének kedves darabot az olyan klasszikusok között mint AK-47, M4, P90 vagy Steyr Aug, de mesterlövész puskákból és shotgunokból is széles a választék, valamint rakátavető, gránátvető, minigun is elérhető, mint különlegesség. Legnagyobb bánatomra a Flak Cannon és a Gravity Gun kimaradt... A mesterlövész puskáknál először furcsa volt, de hamar hozzászoktam a "ragadós" zoomoláshoz, azaz ha a jól ismert mozdulattal a szemünkhöz emeljük a távcsövet, akkor automatikusan átvált a nézet teljes képernyős zoomra, illetve a pontos célzáshoz elengedhetetlen lélegzetvisszatartás is a közreműködésünk nélkül történik. Az irányítás kellően reszponzív és összességében remekül működik, egy határozott mozdulattal villámgyorsan előkaphatjuk két nálunk lévő stukkerünk közül az aktuális harctéri helyzethez passzolót, dobhatunk egy gránátot vagy vész esetén a kézfejünkre erősített adrenalin-injekcióval kezelhetjük az elszenvedett sérülést.

Hát ne keseredj el jóbarát!

A gondosan és kiváló érzékkel összevágott képkockák alapján a Counter-Strike vagy Call of Duty VR-ban megvalósított, alacsonyabb költségvetésű klónjára számítottam, csapatmunkát igénylő taktikus harccal, de az első kampányküldetéseket teljesítve nyilallt belém a felismerés, hogy nagyobbat nem is tévedhettem volna. A tutorial során már gyanús volt a pofonegyszerű tárcsere és a különböző célzást segítő irányzékok, aztán még nagyobbat ütött az első bevetés helyszínén sárgával kirajzolódó kötelező haladási irány. A láthatatlan falakat és nem bejárható területeket felfedezve, illetve az agyatlanul, hordákban ránk rontó ellenfelekkel szembesülve vált egyre világosabbá, hogy nem lesz itt semmilyen óvatoskodás, nem lesz itt semmilyen csapatmunka, nem lesz itt semmilyen szimuláció vagy hitbox, csak egy könnyed, felhőtlen, ARCADE lövöldözés. Szobanövénynek kapunk ugyan magunk mellé egy társat, hogy egy fokkal életszerűbbé tegye a katonaéletet, de gyakorlati haszna erősen megkérdőjelezhető, viszont legalább nem akadunk bele, hála a "noclip" fejlesztői beállításnak, hanem egyszerűen keresztül megyünk rajta.

A megtévesztésre alkalmas külsőségeket lefejtve a Crossfire: Sierra Squad tulajdonképpen egy bújtatott rail-shooter, a játékmenetét tekintve közelebb áll a Time Crisis-hoz vagy a Blood & Truth-hoz, de még a NES-es Duck Hunt-hoz is, mint egy klasszikus military FPS-hez. A 13 egyjátékos küldetés során a szabad mozgás illúziója ellenére minden - nem túl tágas, nagyjából egy Counter-Strike pályával megegyező méretű - lineáris helyszínen egy viszonylag szűk csőben haladhatunk előre, miközben ugyanaz a szcenárió ismétlődik újra és újra: az éppen a kezünk ügyébe kerülő halálosztóval daráljuk a folyamatosan elénk spawnoló ellent, majd egy valamivel nehezebb arénaharc zárja a missziót. A mesterséges intelligenciát azért lenne nehéz értékelni, mert nyomokban sem fedeztem fel bármilyen létezésére utaló jelet, amennyiben a spawnolás utáni bármilyen taktikázás, csapatmunka, vagy fedezékbe húzódás nélküli őrült rusholást nem veszem annak, de az óriási "brute-ok" is illedelmesen megálltak a fejlesztők által számukra kijelölt láthatatlan határvonalon, mit sem törődve olyan apróságokkal, hogy 10 centiméterre állok tőlük a "túloldalon". Hosszasan gondolkodtam, mennyit áruljak el a játék történetéből anélkül, hogy elvenném a kedves olvasótól a felfedezés élményét, de megtaláltam az arany középutat és a Gamer365 tavalyi CrossfireX tesztjéből kölcsönözném a megoldást, mert azzal a játékkal ugyan nem játszottam, de a déjà vu-k gyakoriságából ítélve a Smilegate masszívan újrahasznosította az előd forgatókönyvét. "A kampány sztorimesélése felvonultat mindent, amit egy modern katonás lövöldétől az elmúlt tizenöt évben megkaphattál: felejthető karakterek tesznek felejthető dolgokat, felejthető környezetben." A párbeszédek körülbelül annyira érdekfeszítőek és annyi szerepük van, mint egy éjszakai filmben az éppen betoppanó vízvezetékszerelő és a javításra vágyó hölgy dialógusának az akció előtt.

Mert vár, egy csudajó buli vár rád!

Az eddig leírtak alapján most következhetne az a rész, hogy óva intek mindenkit a játéktól és azt tanácsolom, hogy kerüljétek el olyan messzire, amennyire csak tudjátok. De képtelen vagyok erre, mert a Crossfire Sierra Squad minden egyes percét fülig érő szájjal élveztem! Arcade? Igen! Agyatlan? Igen! Egyszerű? Igen! De nem kretén! Az irányítás intuitív és hibátlan, a haptikus visszajelzéssel és az adaptív ravaszokkal megtámogatva igazi katonának érezhetjük magunkat...legnagyobb szerencsénkre egyelőre csak a virtuális csatatereken. Amelyek egyike sem túl emlékezetes, egyike sem túl eredeti, de teljesen rendben vannak, ha játszottál esetleg a Pavlovval, akkor látványügyileg nagyjából ugyanarra számíthatsz. Habár a Smilegate AI-fejlesztői és az írók (több) éves szabadságukat töltötték éppen, a modellezők remek munkát végeztek, mivel a fegyverek mellett a karakterek is remekül festenek, némi változatossággal próbálták árnyalni az egyéb hiányosságokat. Az egyszerű talpasokon kívül fel kell vennünk a harcot taktikai pajzs mögött rejtőzködőkkel, páncélököllel támadókkal, mesterlövészekkel, hatalmas brute-okkal, de drónok, tankok és helikopterek is próbálják kiegyenesíteni a szinuszgörbénket. Ha sikeresen teljesítjük a nagyjából három órás egyjátékos kampányt Arcade módban, lehetőségünk lesz Realistic módra váltani egy újrázáshoz, ahol már nem látjuk az életerőcsíkokat, illetve villámgyors elhalálozással torolja meg a játék lassúságunkat és hibáinkat. Az Arcade módtól eltérően itt már a saját, megvásárolható fegyvereinket vihetjük csak magunkkal, ezeket fejleszteni is lehet a temérdek szintén megvásárolható kiegészítővel, már ha elegendő játék béli fizetőeszközzel rendelkezünk a küldetések minél gyorsabb és pontosabb abszolválásából adódóan. Ha unatkoznánk egyedül, kapunk még 50 coop módban teljesíthető rövidebb bevetést, illetve egy maximum 4 fős, mára klasszikusnak mondható horda-mód is része a csomagnak. Az nem tiszta egyelőre, hogy a Pavlovhoz hasonlóan játszhatunk-e közösen PC-s bajtársainkkal, most még elég döcögős a matchmaking, fél órákat kellett várnom amíg nagy nehezen többedmagammal harcba indulhattam, de addig legalább szabadon lehet a lőtéren garázdákodni. Az összes játékmóddal, a hatalmas fegyverkínálattal, a milliónyi kioldható fejlesztéssel és kiegészítővel tisztességes mennyiségű tartalmat kapunk a 11 500 Ft-os nyitóárért cserébe. A Crossfire: SS (nem biztos, hogy ez a legszerencsésebb rövidítés Európa bizonyos részein...) nagyon egyben van, egyetlen buggal sem találkoztam eddig a vele töltött 6-7 óra során, ezért is jár neki egy piros pont. Valószínűleg nem ez lesz az év VR játéka, nem fogjuk évek múlva csillogó szemekkel emlegetni, de jó szívvel ajánlom minden könnyed kikapcsolódásra vágyó akciójáték és/vagy VR rajongó játékostársamnak, mert ennyit vállal és ezt a küldetését teljesíti is.