(10) Bottoms // Pofozóklub a Gimiben

Ne dőljetek be, mert 2023 egyik leggagyibb magyar címfordítása mögött az év egyik legszórakoztatóbb szatírája lapul, amely egészen kreatív - és olykor teljesen elborult - módon lép ki a tinivígjátékos keretekből. A legjobb az egészben, hogy a film nemcsak az általa érintett témák elé tart görbe tükröt, hanem önmaga elé is, így szerencsére nem esik bele abba a hibába, hogy túlságosan is komolyan vegye saját magát. A Barbie sajnos szinte minden figyelmet elvitt tavaly, már ami a feminizmust illeti a mozivásznon, pedig voltak nála sokkal kevésbé szájbarágós (és számomra emiatt sokkal szimpatikusabb) alkotások is, melyek szerintem többet érdemeltek volna - a Bottoms mindenképpen ilyen.

(9) Spider-Man: Across the Spider-Verse // Pókember: A pókverzumon át

A rengeteg szemét közepette, ami manapság ömlik ránk képregényes fronton továbbra is elképesztően üdítő a Pókverzum-saga - még úgy is, hogy a második felvonás már sokkal kevésbé hatott frissen, mint az első. Ez persze érthető, és szerencsére ezzel együtt is egy ámulatba ejtő, szikrázóan kreatív és easter eggekkel teli vizuális élmény, amire zenei fronton is alaposan ráerősítettek az alkotók. Ami miatt mégis maradt bennem némi hiányérzet, hogy ez mégis csak egy fél történet: nem tudtam olyan hangulatban felállni a stáblista után, mint az első rész esetében, nem volt teljesen kerek az élmény.

(8) Saltburn

Barry Keoghan a The Killing of a Sacred Deer óta óriási kedvencem, most pedig végre kapott egy olyan főszerepet, amit mintha pont őrá öntöttek volna. Maga a Saltburn pedig első pillantásra úgy tűnhet, hogy a mostanság igencsak szem előtt lévő "mocskos gazdagék"-féle társadalomkritka-vonatra ült volna fel, ám szerencsére épp úgy megvan a maga létjogosultsága és a sajátos, egyedi hangvétele, mint a The Menu-nek vagy a Triangle of Sandessnek. Olyannyira, hogy Emerald Fennell a végkifejletig vezető úton alaposat csavar a koncepción, és szerintem ez teszi kellően izgalmassá. Előző filmje, a Promising Young Woman szerintem a third actre eléggé szétcsúszott, és picit itt is ezt éreztem, de összességében iszonyatosan tetszett - nem is beszélve a gyönyörű, izgalmas fényképezésről és látványtervezésről.

(7) Past Lives // Előző életek

Érdekes, hogy pont ez a két film került egymás mellé, amennyire harsány és (legalábbis egyesek számára) megbotránkoztató alkotás a Saltburn, annyira visszafogott darab a Past Lives. Ez azonban az ég világon semmit nem jelent önmagában, a felszín alatt ugyanis olyan erők munkálkodnak, amik túlzás nélkül túlmutatnak egy pár 24 éven keresztül íródó szerelmi történetén. Szívszorító, de egyáltalán nem azon a tipikus és kiszámítható módon - jó eséllyel nem csak ennek az évnek lett volna a legjobb romantikus drámája.

(6) The Zone of Interest // Érdekvédelmi terület

Nem véletlenül húznak sokan párhuzamot a The Zone of Interest és a Saul fia között, hiszen nemcsak a téma közös, hanem az is, hogy a borzalmak a látómezőn kívül történnek. Itt pedig még inkább. Vagy mégsem? Pont ez a film fő zsenialitása, meg persze az, hogy meg kell próbálnunk megtalálni a beleélést, a hétköznapiságot egy család egyáltalán nem hétköznapi életében. Jonathan Glazer szélsőségesen objektív és távolságtartó hangvétele nem mindenki számára lesz fogyasztható, ugyanakkor végtelenül elgondolkodtató - és nem csak azért, mert az emberiség történelmének egyik legsötétebb fejezete adja a körítést. A hangok terén pedig az egyetlen valódi kihívója volt idén az Oppenheimernek.

(5) Poor Things // Szegény párák

Yorgos Lanthimos egyszerűen nem tud hibázni, a Poor Things pedig talán az eddigi leginkább egyben lévő és legkönnyebben befogadható filmje - persze jókora idézőjelek között, Bella Baxter utazásában ugyanis az ég világon semmi hétköznapi sincs. A Bottoms mellett ez a másik film, ami miatt értetlenül állok a Barbie szakmai felkapottsága előtt (bár most, a díjszezon végére azért jócskán szétszéledt a rózsaszínű rajongótábor) - itt is van sajnos egy kicsit szájbarágós (fél) jelenet, összességében azonban mesterien rétegelt és művészi alkotás a női egyenjogúságról (is), fantasztikus alakításokkal. Filmtechnikai fronton (látványtervezés, kosztümök, fényképezés, zene) pedig az év egyik legegyedibb és legjobb darabja.

(4) Perfect Days // Tökéletes napok

Ha nem szereted a cselekménymentes filmeket, akkor kerüld el jó messzire, mert itt - legalábbis ilyen tekintetben - nincsen semmi látnivaló. Amúgy meg... atyaég! Az, hogy Wim Wenders egy tokiói közvécé-felújítási program felkéréséből (!) végül képes volt előrukkolni egy kétórás életbölcsességnek megfelelő műalkotással, arra egyszerűen nincsenek szavak. Jó eséllyel nem ez lesz az a film, ami megváltoztatja az életedet. Ha viszont elkap a vibe-ja, és azonosulni tudsz mindazzal, amiről szól, akkor valami egészen lélekemelő élményben lesz részed. Sosem győzöm hangsúlyozni, hogy én azokat a filmeket szeretem a legjobban, amiket "magammal tudok vinni". Nos, a Perfect Days egészen biztosan jön velem a sírig.

(3) The Holdovers // Téli szünet

Már a vintage látványvilág rögtön egy másik korba repít bennünket, de basszus, a The Holdovers minden más értelemben is hozza a "miért nem csinálnak már ilyen filmeket?" érzést! Alexander Payne letett már az asztalra egy-két emlékezetes viccelődős karakterdrámát, a rendező pedig itt is a legjobbját hozza - már magával a koncepcióval, ahogy történeti és filmtechnikai értelemben is összezár két nem túlságosan kompatibilis figurát. Abban túl sok meglepetés nincs, hogy Paul Giamatti lubickol az egyszerre makacs és lúzer tanár szerepében, de az, hogy az elsőfilmes Dominic Sessa képes volt felnőni mellé, nemcsak színészi teljesítményt tekintve óriási, hanem maga a film is így vált tökéletessé, hiszen fel sem merül, hogy bármikor is elnyomná valamelyik karakter a másikat. Patikamérlegen sem lehetne ennél jobb dramedy-t kimérni - pláne olyat, ami karácsonyi filmnek is tökéletesen besimul.

(2) Oppenheimer

Megmondom őszintén, fogalmam sem volt, hogy mi a fenét akar kezdeni Christopher Nolan egy háromórás önéletrajzi filmmel az "atombomba atyjáról", de hát pont ezt a fajta kiszámíthatatlanságot szeretjük benne, nem? Én legalábbis mindenképp. Kaptunk is egy háromórás önéletrajzi filmet, ami - plot twist - nem érződik sem háromórásnak, sem önéletrajzinak. A "walk and talk" nagymestere, Aaron Sorkin is megirigyelné azt a sodró lendületet, ami végig megvan az Oppenheimerben, pedig nagyrészt tényleg csak beszélgetnek benne, többnyire olyan dolgokról, amiknek úgyis tudjuk, hogy mi lesz a végkifejlete. De itt jön a csavar, az ugyanis, hogy ez az egész kapott egy szubjektív szemszögű megközelítést, teljesen máshova helyezte a hangsúlyt. Pont ezért fordulhat elő, hogy az Oppenheimer csúcspontja nem a Trinity-teszt, hanem minden, ami ezután következik, elképesztő feszültséggel és hátborzongatóan aktuális üzenettel. A nap végén pedig így lett high-concept egy "egyszerű" biopic, ami egyben óriási rendezői masterclass is - és nem csak a film milyensége miatt. Sokkal inkább azért, mert a régi Nolan-közreműködőktől (Cillian Murphy, Hoyte van Hoytema) kezdve az újvonalas bizalmasokon (Ludwig Göransson, Jennifer Lame) és az új belépőkön (Robert Downey Jr., Emily Blunt) át egészen a Oscar-díjas színészcameókig (Gary Oldman, Casey Affleck, Rami Malek) mindenki a saját legjobbját hozta. A végeredmény egy olyan szintű kollaboráció lett, amihez hasonlót ritkán látni - második nézésre, amikor már kevésbé temetett el az információzuhatag, még inkább ezt éreztem. És csak hogy picit ellentmondjak mindennek: fura mód szerintem nagyon keveseknek lesz ez a kedvenc filmje Nolantől - nekem sem ez áll a legközelebb a szívemhez. Mégis: amikor 50 év múlva szóba kerül majd a rendező neve, simán el tudom hinni, hogy az Oppenheimer lesz az, amivel első körben azonosítani fogják. Már ha addig nem szórunk atomot a saját fejünkre...

(1) Anatomy of a Fall // Egy zuhanás anatómiája

Az év legjobb filmjei a tárgyalóteremben végződnek? Nyilván butaság lenne általánosítani, de nálam most úgy alakult, hogy a két idei kedvencem egyaránt ilyen körülmények között hozta a fő feszültséget. A filmekben az a jó, hogy mindenki mást keres, és így mindenki mást is talál bennük. Ezzel most nem a közhelyszótárat szeretném bővíteni, inkább csak arra akarok kilyukadni, hogy nálam idén az Anatomy of a Fall hozta leginkább azt, amivel meg lehet venni kilóra. Azzal a bizonytalansággal, ami az első képkockától az utolsóig (és ki tudja: talán még az után is?) elkísér. És itt most nem a nyomozós thrilleren van a hangsúly, hanem azon, hogy Justine Triet alkotása - nagyrészt Sandra Hüller eszméletlen játékának köszönhetően - zseniálisan játszik azzal, hogy magad sem tudd igazán, melyik oldalon áll a fő karakter. És ami ennél is fontosabb: hogy melyik oldalon állsz te magad - a kettő között ugyanis meglepő mód cseppet sem egyértelmű az összefüggés. Ez a film nem azért jó, mert ügyesen rejtegeti, hogy ki a tettes. Nem is azért, mert jól adagolja a csavarokat a történetben. Hanem azért, mert mindezeken keresztül olyan morális dilemmákat és olyan pszichológiai kérdéseket vet fel, amikről nem lehet eleget beszélni - legyen az közbeszéd vagy éppen filmnyelv.