We Are Venom

Gondoltam írok is róla néhány gondolatot, abszolút nem teszt jelleggel, inkább csak egyfajta "spoilermentes ajánló" vagy "rajongói vélemény". Az utóbbi években kicsit félve közelítek a nyitott-világú játékokhoz, gyakran estem bele a limitált szabadidő és a térképen megjelenő ikoncunami összeférhetetlenségének csapdájába, aminek általában az a vége, hogy elfárad a lelkesedés és pár hét után egyre ritkábban indítom el az adott játékot, míg végül magára hagyom szegény hősöm a be nem fejezett történet és ezernyi mellékküldetés poklában. Eddigi életem talán legemberpróbálóbb évén vagyok túl, a Spider-Man 2 előtt utoljára tavaly év elején játszottam hagyományos/laposképernyős/nem-VR játékkal hosszasabban (Horizon: Forbidden West), azóta szinte csak pár órás PSVR2 címek voltak terítéken. Szerencsére visszatér életünk lassacskán normális mederbe, így a két hetes téli szabadság alatt visszatérhettem én is rendet vágni a Brooklynnal és Queensszel gyarapodott PlayStation-New York City-be. Amitől elsőre ugyan nem feltétlenül keresgéltem a Forbidden West után az állam - megtapasztalva a hatalmas látótávolsággal megáldott városi terepet, a milliónyi NPC-t és járművet, a számtalan tükröződő felületet - mégis leborultam a város és a játék monumentalitása előtt. Ilyen az, amikor az ember szeme Red Dead Redemption II-n, meg Sony-exkluzívokon edződik, aztán megszokja azt a minőségi szintet, mint ahogyan megszokja a jelen generációs masinákban szolgálatot teljesítő SSD-meghajtókat is: egészen döbbenetes teljesítmény, hogy a gyorsutazás funkciót igénybe véve 1-2 MÁSODPERC alatt teleportálhatunk bárhová! A slusszpoén az egészben, hogy az utolsó néhány óra trófeavadászatától eltekintve nem is használtam a gyorsutazást, hiszen soha nem volt még ekkora élmény a főküldetések között New York City utcáin lengedezve a térképet porszívózni. Nem állítom, hogy ez mindenkinek hasonlóan frenetikus élmény lesz, de számomra gyerekkorom legszebb elképzelt pillanatai elevenednek meg a képregények lapjainak életre kelésével, az Insomniac előtti vérszegény videojátékos alibizések ezek után már csak egy kedves, nem túl őszinte mosolyra lesznek elegendőek.

Vika Mongúznak

A játék fő történeti száláról nem árulnék el semmit - egyetlen tesztet sem olvastam el ezidáig, illetve szándékosan nem néztem a hivatalos trailereken kívül mást - biztos mindenki tisztában van vele, hogy a Marvel-filmekhez hasonlóan egy igazi popcornos-blockbuster élményre számíthat. A homokozós köntöst ledobva tulajdonképpen tökéletesen illeszkedik a PlayStation-ön csúcsra járatott narratív, harmadik-személyű, akció-kalandjátékok sorába, a mozis átvezetők és a fantasztikus színészi játék itt is egyértelműen a legmagasabb színvonalat képviseli, igazi telitalálat Peter és Miles karaktere mellett MJ és Harry is, de a kisebb szerepek (Rio, Norman, Aaron bácsi, Hailey) sincsenek egyáltalán elhanyagolva. Ha valaki nem éli annyira a szuperhős létet és kényelmes tempóban "végigszalad" a nagyjából 20 órás kampányon, akkor is egy kerek történettel lesz gazdagabb, olyan örök témákat is meglepően őszintén érintve, mint barátság, szerelem, önfeláldozás vagy gyász. Egy néhány fős indie-cukisággal összemérve, a világ egyik legjobban tejelő brandjével felvértezve, a fejlesztésbe ömlő végtelen pénzmennyiséget figyelembe véve furcsán hangozhat - és lehet csak én akarom belelátni - de a játék minden mozzanatában, a karakterek minden mondatában, mozdulatában, a város minden szegletében az az érzésem volt, hogy ez az Insomniac Games szerelemprojektje, ezt a játékot tényleg rajongók készítették (nem csak) rajongóknak! Kicsit sajnálom a stúdiót, hiszen 2018-hoz hasonlóan (God of War, Red Dead Redemption II) ismét egy kivételesen erős videojátékos évben rukkoltak elő az új Pókember-kalanddal, és ezúttal is üres kézzel távoztak mindenhonnan a Baldur's Gate III vagy az Alan Wake II "miatt". Ebből fakadóan megfogalmazódott bennem az a kérdés is, hogy mennyire lenne jogos egy "Év Játéka" díjat bezsebelnie, hiszen semmilyen forradalmi újdonsággal nem találkozunk, csak a már ismert játékmechanikákat, a jól megszokott eszköztárat, a környezetet bővítik éppen annyival, hogy minden egy kicsit szebb, nagyobb, áramvonalasabb legyen? (á la God of War Ragnarök vagy Horizon Forbidden West) Választ nem tudok adni, hiszen mint említettem, az egyetlen hagyományos kurrens játékom tavalyról, de sokak szerint a BGIII vagy az AWII már megválaszolta ezt a kérdést. Engem kilóra megvettek a hangulattal, ami egyszerre adta vissza gyerekkorom és örökös kedvenc szuperhősöm nem mindennapi mindennapjait, valamint a vele szorosan összefonódó kultikus metropolisz életébe is különleges élmény volt betekinteni úgy, hogy még soha nem jártam ott (vagy hozzá foghatóban) és jelenleg is egy kisvárosban élek. Meglepő módon ez szupererők nélkül talán még jobban működött, a játék egyik legemlékezetesebb pillanata számomra az volt, amikor Miles barátnőjével, az egyszerű halandó Hailey-vel kellett az idegen, és ezáltal még félelmetesebb betondzsungelben eligazodni szupererők és HALLÁS nélkül...de Peterrel is klassz volt a Central Park-ban bringázni. A két hangulatfelelős, Danika és J. Jonah Jameson podcast adásait is élvezet volt hallgatni, a Hírharsona főszerkesztőjét pontosan ugyanígy képzeltem el a 90-es években is, ez ékes bizonyítéka ezen karakterek időtlenségének.

Nem vagyok én Paúkember

Abszolút nem vagyok nagy trófeavadász, ami azt illeti még a trófeák listáját is ritkán böngészem végig, de a Spider-Man 2-vel kivételt tettem és nem nyugodtam, amíg meg nem lett az a platina. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem kellett különösebben megerőltetnem magam, a valamivel kevesebb mint 40 órányi játékidő egy pillanatnak tűnt és a sztori lezárása után mindössze pár óra volt még a néhány hiányzó darab megkaparintása, amelyet a Nagy Almától való, egyfajta pihentető búcsúnak fogtam fel. Ez a hossz számomra jelenleg éppen optimális és elfogadható volt, azt hiszem ki lehet jelenteni, hogy a játék úgy tartja tiszteletben a játékos idejét a sztorival, hogy közben éppen kellő mennyiségű és mértékű kihívást adagol azoknak is, akik szeretnének egy kicsit hosszasabban megmártózni a játék rabul ejtő atmoszférájában, de nem viszik túlzásba a lufi 200+ órás OCD-rémálommá fújásával. Az Insomniac-szivárgás során kikerült dokumentumokból kiderült az is, hogy a teljes értékű folytatás - nagyon helyesen - újabb 5 év múlva lesz esedékes, de addig is részemről semmi akadálya nincs egy remek kis DLC-nek vagy Venom spin-offnak sem!

Remek döntés volt Collector's Edition mellé tenni az X-et, a szobor kifejezetten aprólékosan van kidolgozva és látványosan gyönyörű, igazi ékessége lesz a gyűjteményemnek. Nagy mákom van vele, amiért a 48 cm-es magasságával éppen hogy befért a 48,5 cm magasságú kiszemelt helyére. A fiam is kapott egy "kis" apróságot a karácsonyfa alá Pókember témakörben (Blog fotó - Karácsony estéje a fiam diótörői között a 2 kakukktojással), egyúttal kénytelen vagyok felgyorsítani a búcsúmat a lemezes példányoktól, hiszen azokat nem tudjuk egyidejűleg játszani, ami mostantól azt hiszem egyre gyakrabban fog a jövőben előfordulni.