Subnautica: Below ZeroTeszt

A 2018-ban megjelent Subnautica volt az a videojáték az életemben, ami nem csak lerombolta a túlélő műfajjal szembeni előítéleteimet, de még fenemód élveztem is hála annak, hogy lightos túlélésen túl egy egészen immerzív műfaji egyveleget kínált. Az Alterra vállalat űrhajójának lezuhanását követően egyetlen túlélőként kellett helytállnunk a gyönyörű, de veszélyektől sem mentes idegen világban, miközben a hazajutás módját kerestük. A Below Zero két évvel az eredeti játék eseményei után játszódik, az Unknown Worlds csapata pedig a rajongói visszajelzések nyomán egy áramvonalasított és tovább tökéletesített folytatást igyekezett elkészíteni, amely a jól bevált formulán egy sor kisebb-nagyobb változtatást eszközölt.

A korábbi néma főhős helyett ezúttal az olykor megszólaló, Robin Ayout irányítjuk, aki munka helyett személyes indíttatásból érkezik a vizes bolygóra. Az Alterra alkalmazásában itt dolgozott nővére rejtélyes körülmények között elhunyt, ezért Ayounak feltett szándéka kideríteni a történteket, és hogy mit titkol el a cég. A videojátékok íratlan szabálya szerint ő is lezuhanva érkezik, hogy a továbbiakban a helyi erőforrásokra támaszkodva futurisztikus hajótöröttként teremtsen magának mindenféle mai tudományos magyarázattal le nem írható eszközzel ételt, italt, valamint további eszközöket. A legfontosabb a Fabricator, amit kezdetben leginkább csak halsütésre és ívóvíz előállításra használunk, de a megfelelő nyersanyagok belepakolásával idővel kiköp magából féltucat olyan eszközt, mint például a bázisépítő kütyü, vagy olyan komponenseket, mint a drót, üveg, chip, BÁRMI. Idővel vízalatti járműveket építve, majd fejlesztve egyre messzebbre és mélyebbre merészkedhetünk, ezáltal egyre több biome-ot fedezhetünk fel azok sajátos élővilágával és nyersanyagaival, amelyeket begyűjtve, valamint scannerükkel minden újdonságot letapogatva további tervrajzokat nyithatunk meg.

A Below Zero a bolygó fagyos szegletében játszódik, és a két szálon futó történet olykor a felszínre is elkalauzol minket, ahol a haladást (és nem megfagyást) nagyban segíti például a Snowfox nevű új jármű, de a szárazföldi részek a nagyobb hangsúly ellenére most is elég esetlenek, és az igazi izgalmak továbbra is a víz alatt várnak. Az alapjátékban megismert ősi faj és a titokzatos romok a cselekményben ezúttal is komoly szerephez jutnak, illetve további érdekesség, hogy egy meglehetősen barátságtalan másik túlélővel is találkozhatunk. Őszinte meglepetésemre ez többeket nem nyűgözött le, ugyanis az első résszel szemben így kevésbé jön át a teljes magány nyomasztó érzése, míg a beszélő főhős a beleélést nehezíti meg, de ez szubjektív, engem igazság szerint egyik sem zavart. Az már igen, hogy a Below Zero kevésbé félelmetes és szigorú elődjénél, így az alap túlélő módban ésszel haladva viszonylag ritka az életveszélyes helyzet, emiatt pedig ritkán váltotta ki belőlem azt az ámulattal keveredő zsigeri rettegést, amit az első rész többszáz méter mélységben található sötét és hátborzongatóan idegen kinézetű területei kiváltottak.

Így sem maradnak el az olyan Subnauticás pillanatok, mint az alig levegővel vízalatti barlangban történő, „úristen, hogy jutok ki innen” jellegű bepánikolós szerencsétlenkedés, vagy a felfedezésbe belefeledkezős, bázistól messze a tenger mélyén megfulladós vagy szomjan halós game over. Az is felejthetetlen, amikor elmész a térkép túlvégére nyersanyagért és odaérve rádöbbensz, hogy valahol elhagytad a késed, tele a tárgymenüd, vagy indulás előtt elfelejtetted feltölteni a power celleket, a járműved pedig félúton megadja magát. Ami az ilyen malőrök ellenére nem ereszt, az az egyre mélyebbre merészkedés és egyre több újdonság felfedezésének folyamatos izgalma, ami szorosan összefügg a nyersanyaggyűjtéssel és a bázis(ok), illetve a felszerelés fejlesztésével. Példa: követnél egy kb. 400 méter mélyből érkező jelet, de az elsőként megépített Seatruck tengeralattjáró csak 150 méterig képes merülni, ezért előbb upgradelni kell a megfelelő modullal. Igen ám, de ehhez indirekt módon szükséges nyersanyag a gyémánt, amiért legalább 250-300 méter mélyre le kell úszni, miközben egy bizarr földönkívüli cápa is ott köröz.

Maga a bejárható (beúszható?) terület, amelyhez viszonylag korán egy térképet is találunk, jóval kisebb a Subnauticáénál, de ez nem is baj, talán csak a különböző biomok nem olyan karakteresek vagy változatosak, mint az alapjátékban, valamint az egymáshoz viszonyított elhelyezésük sem mindig hatott olyan természetesnek. Az idegen életformák is kicsit ötlettelenek, vagy túl ismerősek néha, illetve itt már nem igazán volt olyan ÚRISTEN MI EZ élményem, mint amikor először láttam Reaper Leviathant, de cserébe a mesterséges intelligencia érzésemre sokat fejlődött. A teljes beleéléssel és belefeledkezéssel most sincs gond, mert ezúttal is egy egyedülálló vízalatti világot deríthetünk fel, amely audiovizuális élményként önmagában is megállja a helyét. Nem véletlen, hogy akinek nincs kedve a túlélősdivel bajlódnia, kedvére úszkálhat a Freedom Mode-ban, ha meg végképp sztori, gyűjtögetés, tervrajz keresgélés és bármilyen egyéb korlát nélkül úszkálna és építkezne, ott a (halhatatlansággal is járó) Creative Mode.

Az alap Survival Mode minden kihívása ellenére a Subnautica továbbra is az egyik leghozzáférhetőbb és szórakoztatóbb játék, amivel valaha játszottam, ráadásul gyakorlatilag minden jelenlegi platformon, még Switchen is elérhető – de azért aki teheti, tegyen alá komolyabb vasat, a fantasztikus látványért megéri. A zene ezúttal is dinamikusan követi a körülöttünk elterülő világ minden rezdülését, a történet végéig pedig legalább 20-40 játékórát számolhatunk. Nehéz megsaccolni, kinek meddig tart, mert a több kézfogás ellenére néha ezúttal is inkább a véletlenen múlt, hogy pont odataláltam valahová, ahová a történet soron következő fordulata szerint kellett. Ugyanígy viszonylag könnyű olyan helyszínekre is elkeveredni, amelyek csak sok órával később nyílnak meg, de egyrészt ez már az előző résznél is így volt, másrészt most sem igazán lehet idejekorán megcsinálni semmit, mert a játékmenethez hasonlóan a történet is ügyesen, kockáról kockára épül fel. Buggal nem igazán találkoztam és őszintén lenyűgözött, hogy az Unknown Worlds egy globálisan elszórt független csapat létére, valamint a járvány okozta nehézségek ellenére egy ennyire színvonalas és koherens játékot tett le az asztalra.

A Subnautica: Below Zero a keményvonalas rajongók szemszögéből nézve inkább egy borzasztóan tartalmas kiegészítő, semmint egy hasonló volumenű folytatás, valamint azt is kár tagadni, hogy a rengeteg hasonlóság és a kisebb újdonságok, előremutató változtatások ellenére sem világépítés, sem történet terén nem éri el a Subnautica zsenialitását. Szerencsére még így is egy átkozottul jó játék, amivel nem lehet mellényúlni, viszont ha eddig kimaradt, előbb érdemes az első játékra ráúszni.