Legsikeresebb közülük a Birodalom, amely egy titokzatos fekete torony felfedezésének köszönhetően ősi fegyverek birtokába jut - amiket eleinte a veszélyes lények pusztítására, később azonban hódító álmokat követve, a többi nép ellen használ. Hősünket (Keil Fluge) egy nap vadászat közben támadás éri, amit csak hajszál híján él túl, egy kis (nagy!) segítséggel. Az események végén viszont megmentője halálos sérülést szenved, így ráhagyja a fegyverét és a paripáját, ami, mondanunk sem kell: egy

PÁNCÉLBA ZÁRT SÁRKÁNY*

Majd' egy emberöltővel korábban odáig voltam, meg vissza a Sega Saturn-ért (részint, mert sohasem volt birtokomban, részint, mert a rá megjelent játékok egytől-egyig varázslatosnak tűntek). Számomra ez a masina a szent grál, amit egyszer egészen biztosan beszerzek, a klasszikusokkal egyetemben. A sors fintora, hogy a Saturn talán az első szögek egyike volt a Sega hardver-részlegének koporsójában, dacára a kezdetben logikus lépéseknek (gyk. a megacd és a 32x keresztezése és továbbfejlesztése), nem tudott felnőni az elvárásokhoz a Playstation korában. Míg kétdimenziós teljesítménye bámulatos volt, az iparág nem ezen az úton haladt tovább, s noha a kezdeti 3d játékok közül kevesen állták ki az idő próbáját (tényleg csak elenyésző számú játékkal tudnék ma is hosszabban foglalkozni), a Saturn-ra fejlesztőknek komoly fejtörést okozott a gép korlátozott ereje ilyen téren. Többek között ezért is bravúros a Team Andromeda teljesítménye, mely később a második PD (Zwei) és a feledhetetlen PD:Saga (Azel RPG) esetében még inkább beérett.

Szerettem volna újra kipróbálni az eredeti játékot. Lehetőségeim szűkösek, de nem reménytelen a helyzet, a PC verziót talán nehezebb működésre bírni, ha ugyan, az emuláció számomra ésszerűbb. Egy valódi Saturn masina beszerzése és karbantarása (különösen a lemezmeghajtó tekintetében) drága és körülményes. Az emuláció ugyan nem drága, de szintúgy körülményes. Legegyszerűbben Xbox-on juthatunk az első PD emulált változatához, igaz, ehhez az Orta beszerzése és végigjátszása szükséges. És nem is vagyok biztos abban, hogy a teljes játék ott van, mert... Elindítottam, és több fronton is beletörött a bicskám. Nehéz volt és csúnya. Nyilvánvalóvá vált, hogy igen, ezért van szükség a remake-re. Sokkal befogadhatóbb verzió az új. Viszont a mellékes körülmény, hogy az Orta a mai napig kellemes élményt nyújt, rengeteg olyan áramvonalas megoldással, amit a PDR készítői is alkalmazhattak volna.

Az első Panzer Dragoon PC-s portjához volt szerencsém még régebben, bár az idomított krumpli sebességével megáldott akkori konfigurációm bevallom, nem váltotta meg a világot: továbbra is a Saturn-ról álmodtam végtelen éjszakákon át. Aztán, egy emberöltővel később, megjelenik a remake (ezúttal Switch-re, és az ígéretek szerint később a Pc-PS4-XOne triumvirátusra), én pedig nem tehetek mást: még aznap este beszerzem. Másnapra végigjátszom. És hát... Azt kaptam, amit vártam? Néhol többet, néhol kevesebbet.

Kezdem azzal, ami a legszembetűnőbb, a látvánnyal. A remake szinte kottára az eredeti játék tartalmát hozta mai szintre emelve a grafikát és a hangot. A PD minden egyes eleme az átvezetőktől kezdve a pályákig, karakterekig bezárólag modern külsőt kapott, erre bizony szükség is volt és nagyon szépen sikerült. Üröm az örömben viszont, hogy az ellenfelek néha nagyon beleolvadnak a környezetükbe. A kamerakezelés is elbírt volna egy valamivel nagyobb látószöget, s erre mindjárt kitérek külön, kényelmetlen mindig távolabbra állítani, a sorozat jellegzetességének számító negyedfordulat pedig rengetegszer megzavarja a játékost. Az alkalmazott stílus inkább a PD:Orta irányába tolódott, ez bár ízlés dolga, de milyen fantasztikus lehetett volna egy rajzfilmesebb, erősebb kontrasztokkal operáló megvalósítás (példaként a jövőbeni kedvencem, a Sable említhető ebben a stílusban). Érdekes azonban, hogy az Orta így is kiváló epizód, s ha a fejlesztők alkalmazzák az ott látottakat, valószínűleg jobban járunk. Mégis, a látvány bámulatos, csak így sajnos nem több szolgai másolatnál, minden egyediséget nélkülöz.

Folytatom a játékmenettel. A PDR nem könnyű játék, sőt, de mindenképp könnyebb, mint eredetije. Rendelkezik néhány megakasztó nehézségi tüskével, melyek közül a legszembetűnőbb a negyedik pálya főellenfele. Nála látszik leginkább, hogy az irányítás nem tökéletes, sárkányunk képes a térbeli kitérésre, de limitált mértékben, azaz, ha nem a megfelelő pillanatban reagálunk, akkor sikertelenül próbáljuk elkerülni a sebződést. Életerő-töltő dolgok nincsenek, minden pályát maximumon kezdünk, de mire a végén a boss-hoz érünk megizzadunk az akadályok kerülgetésében - gyakorlatilag betéve kell tudnunk a terepet ahhoz, hogy több esélyünk legyen ellenük. És igen, ez a negyedik pálya csapdákkal kikövezett, szűkös belső tereivel a legnehezebb. Furcsa megvalósítás, a PDR legvégső harca könnyebb, mint a játék közepe? Gyanítom, hogy a büdzsé korlátozásai miatt nem sok erőforrás jutott finomhangolásokra, tesztelésre (a célzás érzékenysége például menüből állítható, 60-70% körül az optimális), amit utólag igyekeznek orvosolni. És ha már célzás, a célkereszt túl pontatlannak tűnik, vagy épphogy túl pontos, ezért nem hatékony. A lézeres célpont-befogás nehézkes (az első patch óta jobb, de közel sem tökéletes, a második foltozás viszont sokkal elfogadhatóbbá tette), a klasszikus gomb-kiosztást pedig jobb elfelejteni, szerencsére a modern használja az analóg karokat. Switch specifikus, hogy a joy-conokal kényelmetlen hosszú távon az irányítás - hardver híján a pro kontrollert nem próbáltam, de feltételezem, hogy kevésbé megterhelő, és a jövőbeni portok vezérlői (különösen az xbox-é) sokat lendítenek a komfortérzeten. A nyakunkon lévő Stadia-kiadás kezelhetőségét érdeklődve várom, noha túl sok a kételkedés bennem a koncepció miatt ahhoz, hogy személyesen is kipróbáljam.

A legutóbbi patch nemrég landolt a Switch-en (a Limited Run gondozásában érkező fizikai verzió már tartalmazza), és mind tartalmilag, mind kezelhetőség szempontjából rendbeteszi a Panzer Dragoon Remake-et. A megjelenéskor lemaradt eredeti zenék újrakeverése is választhatóvá válik, nem beszélve a performance mód 60 FPS-es tükörsima szárnyalásáról. A célzás problematikusságát is javították, a célbefogás könnyebb lett, a visszacsatolás (hang és rezgés) egyértelműbb. Kapunk továbbá egy extra score-attack szekvenciát, ahol próbára tehetjük ügyességünket. Üdvözlendő lépések ezek, bár azt hiszem, így kellett volna megjelennie; szerencsére ezek ingyenes frissítések, igaz, két hónap késéssel. Mindenesetre most végre a foltok után kijelenthetjük, a Panzer Dragoon Remake: remek.

Tekintve, hogy nyomott áron jelent meg, apróbb hiányosságai dacára a PDR kipróbálására ösztönzöm az olvasót, mert inkább pozitív irányba lendül a mérleg nyelve. Ha régen kimaradt ez a klasszikus, azért, ha volt szerencséd hozzá, azért. A Panzer Dragoon nagymúltú sorozat, remek alapokkal. A Zwei ugyan jobb (és abból is készül remake), az Orta talán még jobb (szerencsére bekerült a visszafele kompatibilis játékok listájába Xbox-on, tehát X360-on, One-on és majd Series x-en is játszható lesz), de a sztori, ez az egész csodálatos álomvilág elvarázsol az első rész esetében. Ő a modernkori rail-shooterek egyik korai, megkerülhetetlen képviselője. Elmondhatatlanul örülök, hogy a SEGA, még ha így, kiszervezve is, de lát fantáziát ebben a szériában, halvány reménysugarat ébresztve a rajongók szívében. Remélem, lesz folytatás, lesz PD:Saga Remake? Saga2 ? Egy komolyabb shooter? Ha ez, és a következő rész újrája sikeres, talán vállalják a kockázatot. Én, mint rajongó, ezt szeretném. A PDR csiszolatlan ugyan, de attól még drágakő. És feledhetetlen élmény.

* gyenge kísérlet szóviccre