Lysfanga: The Time Shift Warrior – Az idő nem játékTeszt

A Lysfanga története Antala távoli országába repít el minket, aminek a földjét fél évezrednyi béke után újra háború dúlja, méghozzá nem is akármilyen. Raxokként emlegetett, vérszomjas démonok hordája tör az itt élő emberek ellen, a szörnyek végeláthatatlan seregét ráadásul misztikus erőknek parancsoló varázslók is támogatják, akiknek a hatalma korlátlan, céljaik pedig rejtélyesek. A helyzet kétségbeejtőnek látszik, a királyságnak azonban akad egy utolsó fegyvere: a Lysfanga néven ismert harcos, aki egymaga tucatnyi ellenféllel ér fel a csatamezőn, és aki a puszta acél mellett akár varázstrükköket is bevethet a raxok megfékezésére.

Talán mondanunk sem kell, hogy játékosként a fent emlegetett különleges harcost fogjuk majd alakítani a kampányban, a feladatunk pedig az lesz, hogy visszaverjük a démonok hordáját, és rájöjjünk, hogy ellenlábasaink miért szakadtak újra az emberiség nyakába, miután az elmúlt ötszáz évben olyan jól elvoltak nélkülünk is. Nehéz feladat ez, az biztos, azonban legnagyobb szerencsénkre nem egyedül kell a rejtély végére járnunk. Még a sztori legelején sikerül ugyanis felkeltenünk az idő istennőjének a figyelmét, aki lehetővé teszi, hogy a harcok során újra és újra visszautazzunk a múltba, hogy aztán önmagunk lenyomataival karöltve szabadítsuk meg a szörnyeket létezésük súlyától.

Mindez a gyakorlatban annyit tesz, hogy a Lysfanga összecsapásai egyfajta időhurokban játszódnak, ami egy rövid periódus után mindig visszaugrik az adott harc elejére, ezzel párhuzamosan pedig a gép létrehoz egy vagy több tökéletes klónt a karakterünkről, amik újra végigcsinálják mindazt, amit az előző próbálkozásaink során elkövettünk. Ha például sikerült végeznünk néhány démonnal, akkor azokat a klónjaink is meg fogják ölni az összes többi nekifutásunk során, ha pedig ellőttünk egy varázslatot vagy szétvertünk valami akadályt, másolataink azt is utánunk csinálják.

Elsőre úgy tűnhet, hogy ez a koncepció trivializálja az egész kampányt, de akad itt pár megkötés is, melyek mind azt a célt szolgálják, hogy annyira azért ne legyen könnyű dolgunk. Egyrészt az időhurok meglehetősen rövid, így esélytelen minden célpontunkkal végezni egyetlen nekifutás alatt, másrészt pedig az is korlátozva van, hogy hányszor utazhatunk vissza a múltba, mielőtt elbuknánk az adott összecsapást. A kampány elején például csak három klón áll a rendelkezésünkre, így ha negyedjére se tudjuk az összes démont felkoncolni, akkor már érkezik is a Game Over felirat. És bár a történet előrehaladtával egyre több és több másolatot oldhatunk fel, ezzel párhuzamosan a harcok is mind embert próbálóbbá és összetettebbé válnak.

Épp ezért a Lysfanga küzdelmei inkább érződnek agresszív logikai feladványoknak, semmint pusztán a reflexeinken múló közelharcoknak. Itt nem árt minden összecsapás előtt alaposan áttanulmányozni az adott arénát és ellenfeleink elhelyezkedését egyaránt, ha ugyanis csak vaktában vágunk bele a kaszabolásba, akkor könnyen előfordulhat, hogy kifogyunk az időből és a klónokból, mielőtt az utolsó raxot is visszatessékelhetnénk a túlvilágra. Ráadásul az egyszerű démonok mellett hamar megjelennek azok a célpontok, akikkel csak egyszerre lehet végezni, vagy akiknek el kell vonni a figyelmét, hogy hátulról ledöfhessük őket, azaz a játék aktívan noszogat minket arra, hogy dolgozzunk össze a múltbéli önmagunkkal.

Ha pedig úgy éreznénk, hogy a raxok jelentette kihívás önmagában kevés (ami egy abszolút jogos felvetés, de erről majd később), akkor megpróbálhatjuk ellenfeleink mellett az órát is legyőzni. A fejlesztők ugyanis minden egyes összecsapáshoz hozzárendeltek egy közepesen nehezen megdönthető rekordot, így ha valaki az emberiség megmentése közben esetleg speedrunner hajlamait is kiélné, itt lesz rá lehetősége.

És bár ez az átmenet a logikai programok agyzsibbasztó feladványai, valamint a hack and slash címek vad kaszabolása között izgalmasnak tűnhet, a Sand Door Studio munkatársai sajnos elkövették azt a hibát, hogy egyik stílus mellett sem köteleződtek el igazán, így pedig két szék között a padlóra estek. Nincs ezen mit szépíteni, a Lsyfanga puzzle játéknak túl frenetikus, hack and slashnek pedig túlságosan monoton. Nincs lehetőségünk például szüneteltetni az összecsapásokat, hogy áttekinthessük a harcmezőt és megnézhessük, mit csinálnak épp a klónjaink, valamint a támadásaink, kombinációink és fegyvereink száma is erősen limitált, így a harcokban sem bontakozhatunk ki igazán.

Ehhez pedig hozzájön az is, hogy a Lysfanga eleje már-már unalomba hajlóan egyszerű. Ellenfeleink csapásai elől nem nagy művészet kitérni, valamint azt is eléggé zavaró, hogy a raxok nagyon passzívan viselkednek, és általában csak szép csendben állnak a helyükön, arra várva, hogy odamenjünk megölni őket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kampány első másfél órája után egy kicsit javul a helyzet ezen a téren, de a steames achievementeket elnézve ez az a pont, ahol a játékosok jó négyötöde már lemorzsolódott, abszolút érthető okokból.

Végezetül ott vannak még a főellenségek is, melyek szintén elég gyengére sikeredtek. Ez az időutazós mechanika sokszereplős harcokban még jól megállja a helyét koncepció szintjén, egy az egy elleni párbajokhoz azonban egyáltalán nem ideális. Ezekben a helyzetekben nagyon hamar nagyon kaotikussá válhat az, ahogy a rengeteg múltbéli önmagunk össze-vissza rohangászik a képernyőn, mind egy célpontot csépelve és annak támadásait kerülgetve, így a főellenfelek lenyomása sokkal inkább érződik vakvéletlennek, mintsem precíz és pontos játékkal kivívott, megérdemelt győzelemnek.