Eternal StrandsTeszt

A történet expozíciója bár kicsit laza körvonalakkal indít, azonban a bevonódásunkat ez nem töri meg. Brynnt és társait Weavereknek hívják, ők olyan varázslók akik különböző fonalakból nyerik erejüket. Ezek éltetik a világ mágikus szerkezeteit is, és a játékban újabbnál-újabb képességeket kapunk általuk. A fonalak összeszedése azonban nem egyszerű, hiszen óriásokból (nagyon szeretném a “kolosszus” szót használni, később nyilvánvaló lesz miért) nyerjük ki. A játék világában nyolc különböző főellenség mozog, akiknek döntés alapján bármikor nekimehetünk. Ahhoz, hogy sikeresen magunk alá gyűrjük az összes óriást, csapatunk minden tagjára szükségünk lesz. Ők egy alaptáborban tartózkodnak, ahonnan csillagtúra-szerűen mozogva tudjuk felfedezni a különböző területeket. Minden társ más-más fejlesztésért felel, a történet előrehaladtával folyamatosan lehetőségünk nyílik fejleszteni eszközeiket és területeket. A fejlesztésekkel Brynn különböző készségei és kapacitásai növelhetőek, ezzel szedhetjük össze a megfelelő erőforrást a nagy harcokhoz.

A történet amennyire homályosan indul, pont annyira húzza be folyamatosan az embert, a jó minőségű átvezetők minden területnél és nagyobb ellenségnél elhúzzák a mézesmadzagot a játékos előtt; én is folyamatosan vártam emiatt, hogy felfedezhessem az újabbnál-újabb részeit ennek a furcsa világnak.

Ami az én viszonylatomban valamilyen szempontból nagy szónak mondható. Őszintén szólva a Zelda: Breath of the Wild világa nekem sok volt. Óriási szabadságot adtak ott az ember kezébe, ami iszonyat immerzív is lehet, én viszont valahogy mindig elvesztem benne. Az Eternal Strands hozzá képest sokkal limitáltabb vertikummal operál: nem adja oda a teljes térképet egyszerre, hanem az alaptáborból kimozdulva folyamatosan adagolja a területeket a játékosnak, így nekem sem folyt szét soha a környezet, nem éreztem céltalan kódorgásnak a kalandozásba beletett időt. A térkép is előrehaladásunkkal nyílik meg, könnyű backtrackelni utunkat ha már úgy érezzük elég volt az ismeretlenbe történő haladásból. Ehhez társul is olyan játékmechanika ami óvatos duhajkodásra int minket a külső területeken: abban az esetben ha meghalunk, bizonyos számú nyersanyagról le kell mondani és csak utána mentenek ki minket. Ha valaki korábban Dark Souls játékokkal is játszott akkor tudja milyen érzés egy-egy kisebb vagyont hátrahagyni nyílt területen, ez az érzés itt is elő tud jönni amikor nagy ritkaságú nyersanyagokról kell lemondani, hiszen a játékban folyamatosan szükségünk is lesz a mindenhol elszórt vagy kinyerhető erőforrásokra. Ezek nagy szerepet játszanak a felszerelésünk fejlesztésében, az újonnan megszerzett felszereléstervek elkészítésében vagy akár az alaptáborunk támogatásában.

A játék harci arca egy hagyományos és egy kreatív réteggel bír: alapvetően Brynnek van közelharci (kisebb-nagyobb kard) és távolsági (íj különbözőképp módosított nyilakkal) fegyvere, viszont nem kötelező mindent velük megoldani. Vannak olyan szituációk ahol a mágiát is segítségül hívhatjuk, itt viszont elszabadulhat teljesen a kreativitás. Szinte minden ami szilárd az dobható, ami ég az fújható, ami mozog az fagyasztható. Nagyon nehéz spoilermentesen írni erről az aspektusról, viszont azt szeretném megjegyezni hogy a fejlesztők tényleg nagyon sok lehetőségre gondoltak. Sokszor én is azon kaptam magam, hogy alternatív lehetőségekhez nyúlok egy-egy probléma megoldása esetében, megkerülve a játék eredeti elgondolását a probléma megoldásáról.

Ugyanúgy szabad kezet kap a játékos az óriások legyőzéséhez is. Minden esetben először azért kell megölni őket, hogy új képességet kapjunk. Az első győzelem után lehetőség van újra nekimenni egy-egy kolosszusnak, ekkor viszont a harc már egy picivel irányítottabb. A küzdelem során mindig felvillan rajtuk egy rész, amit “fel kell szabadítani” és életének “fonalát” is innen kell kihúzni. Ezek az új szálak az alaptáborban továbbfejlesztik mágikus képességeinket, hogy még erősebbet üssenek vagy még tovább tartsanak.

Személy szerint a mágia részét kimondhatatlanul élveztem a játéknak. Ez a kreativitásra való ösztökélés nagyon sokat hozzátett a játékélményhez, éreztem hogy a játék sokkal testreszabottabb. Magaménak éreztem azt, ahogy építem karakterem kalandját.

Két dolog ment számomra nehézkesen: a harc alapirányítása és a játék optimalizálásának saját gépemre formálása. Az Eternal Strandst jelenlegi stádiumában nehezen tudom ajánlani mondjuk Steam Deckre, mivel csak nagyon sok állítgatással és FSR optimalizálással 30 FPS körüli képkockaszámot tudtam elérni nyílt terepen, az alaptáborban viszont sikerült mindig beállnia 45-60 FPS-re. Sajnos tudjuk, hogy az FSR viszont pasztell-festménnyé tudja változtatni így a képi világot. A harcnál valahogy nekem kontrollerrel mindig a Dark Souls irányítása állt volna a kezemre, így sokszor védekezés helyet itemet használtam vagy ütés helyett a mágiával céloztam. Ezt természetesen a beállításoknál meg lehet változtatni, billentyűzeten a gombkiosztása sokkal egyenesebb és kézreállóbb.