Azt hiszem, ha balul sikerült születésnapokról kell beszélnünk, Jackie Estacado esete mindenképpen a top tízben lenne. Nem elég, hogy huszonegyedik születésnapján elszúr egy egyszerű fogd a pénzt és fuss megbízást, még az is kiderül, hogy bácsikája, a helyi “Don” nem igazán akarja többet a családban látni, ezt pedig egy igen hangos bombával tudatosítja. Nagyjából így kezdődik a svéd Starbreeze új játéka, melyről már az első pillanatban látszik, nem lesz az a mindennapi lövölde; már a kezdés sem semmi, a virtuális napvilágot - pontosabban az elsuhanó lámpák fényét - ugyanis egy őrült sebességgel rohanó kabrió hátsó ülésén látjuk meg. Elől társaink éppen az elcseszett missziót tárgyalják ki, illetve azt taglalják, hogy Paulie bácsi mennyire fogja a hátsónkat szétrúgni, ha ezt megtudja. Nem sokkal később rá kell döbbennünk, hogy Paulie fülébe már eljutott az eset, ugyanis pillanatok alatt több szirénázó autó is az üldözésünkbe kezd, mely mellé még néhány útszéli maffiózó is bekapcsolódik. Miután az üldözést egy fal megállítja, majd néhány tömbbel odébb a fent említett bombát kapjuk az arcunkba, Jackie úgy dönt, személyesen beszéli meg bácsikájával a nézeteltérés okát. Addig azonban el is kell jutnia élve, ez pedig, tekintve, hogy New York összes gengsztere és rendőre rá vadászik, annyira nem egyszerű dolog. Ebben a kilátástalan helyzetben “siet” Jackie segítségére a Sötétség maga. A Darkness egy különös entitás, mely több generáció óta “öröklődik” a család férfi tagjain keresztül. Mindig az elsőszülött fiúgyermek huszonegyedik születésnapján mutatja mag magát (micsoda véletlen!), segítségével pedig Jackie esélyei a nulláról igencsak magasra nőttek nem csak a túlélés, de a sikeres vendetta terén is.
]A sztoriról nagyjából ennyit, nem akarok semmilyen poént lelőni, habár előre látom, hogy időről időre bele kell vissza kell nyúlnom ide a teszt folyamán. Miért is? Mert a Darkness erősen a jól kitalált és még jobban prezentált történetre épül, nem csak egy laza keret, ami két fragfestet összefog. Nem is csoda, hiszen egy képregény a szentem alapja, bár a főszereplőt és természetesen a Sötétséget leszámítva vajmi kevés kapcsolat van a Starbreeze és a Top Cow produktumai közt. Míg a képregényben Jackienek vigyáznia kell, ne ejtsen teherbe senkit (ez pedig - tekintve olasz származását - igencsak fájdalmas pontja életének) itt határozottan romantikus kapcsolatot tart fent, míg ott különböző természet feletti lények ellenfelei itt csak bácsikája privát hadserege. Ami viszont a legfontosabb, míg a képregényben Jackie elfogadja a Darkness erejét, itt harcol ellene, illetve az irányításáért, mely hihetetlenül hangulatos helyzetekbe sodorja a kedves játékost.
A feladat tehát adott, New York egyik végén ott van főhősünk, másik felén a Don, kettejük közt pedig - nos, maga New York. A Darkness ugyanis részben szakít a Riddickben (tetszik tudni a Starbreeze előző játéka az volt) megszokott überlinearitással, itt rövid időn belül a város igen nagy részét megkapjuk. Azt, hogy hova kell következőnek mennünk mindig tudni fogjuk, azt azonban, hogy adott helyet merről és hogyan közelítjük meg csak rajtunk áll. Arról nem is beszélve, hogy a játék folyamán kapunk legalább egy tucat mellékküldetést, melyek bár nem a változatosságukról lesznek emlékezetesek (nagyjából a menj ide és lődd le / hozd el) típust találjuk csak meg), viszont legalább 2-3 órát - és temérdek jutalmat - hozzádobnak az amúgy nem túl hosszú játékidőhöz (normal szinten olyan 10-13 órával illik számolni). Ez az önállóság egyébként több ponton is felüti a fejét. Vannak olyan feladatok, melyeket többféleképp is meg lehet oldani és itt nem csak arról dönthetünk, hogy hasba vagy fejbe lőjük a szerencsétlen áldozatot, de akár ki is beszélhetjük magunkat egy-egy szituációból. Ami viszont a legfontosabb, bár az esetek 99%-ban harcra kerül a sor, többféle harcmodor közül választhatunk - mindegyik jó valamiképpen, csak ki kell ismerni. Ennek pedig leginkább természetfeletti hatalmunk az oka, hiszen bár igen terjedelmes fegyvertárral fogunk a játék vége felé rendelkezni, leghatásosabban csakis a Sötétség erejével gyilkolhatunk.
Így elérkezett az idő, hogy bemutassam ezt a rettentő jó kis “fegyvert”. A Sötétség maga két kígyószerű lényben jelenik meg mellettünk. A srácok meglepő módon a sötétséget szeretik, erejüket is innen merítik (szó szerint megeszik a sötétséget). Értelemszerűen a világos helyek nem jók, erőnk pillanatok alatt semmivé válik ott. Ha azonban kellően árnyékos helyen vagyunk, akkor azonnal négy (helyesbítek, három plusz egy különleges) varázslatot tudunk előhívni. Első alap fegyverünk a Creeping Dark névre hallgat, és a játék elején azonnal megismerjük, mire is jó. Egy kígyószerű lényt hív elő, akit irányítva bárhova felmászhatunk - falak, plafon nem akadály - ajtókat nyithatunk ki, üvegeket törhetünk be, vagy éppen a mit sem sejtő ellenfelek arcát téphetjük le, szívüket téphetjük ki. Főként azok fogják használni, akik a lopakodást részesítik előnyben, hiszen jóval kevésbé felfedezhető ez a lény, ráadásul megsebezni sem lehet, maximum visszatér hozzánk. Második fegyverünk egy hatalmas csáp lesz, biztos láttátok már néhány videóban, embereket lyukaszt át, helikoptert rángat le a földre, bármilyen nehéz tárgyat megemelhetünk vele, egyszóval rettentő hatásos szinte minden helyzetben. Kapunk majd még egy spéci pisztolyt is, mely lőszer helyett a sötétséget használja, de ezt csak néhány helyen érdemes használni - erről később - legvégül pedig minden fegyver legjobbja lesz a miénk, az erő, hogy a semmiből egy fekete lyukat generáljunk. Mondanom sem kell, hogy halálos móka, főleg, ha egy tömegben vetjük be. Ha pedig ez nem lenne elég, alvilági lényeket, Darklingokat is magunk mellé szólíthatunk bizonyos helyekről, ezek a kis srácok szintén a sötét helyeket kedvelik és amellett, hogy igazi humorzsákok kegyetlen gyilkosok, akik gépágyúval, fűrésszel, vagy épp betontörővel regulázzák meg ellenfeleinket. Visszatérve a harcmodorra, minden képesség mást igényel. Egyikkel lopakodhatunk, másikkal pusztíthatunk, vagy esetleg csak csatlósainkat küldjük előre, teljesen rajtunk áll.
Bárhogy is játszunk, soha nem szabad elfelejteni, a fény a legfőbb ellenfelünk. Ami viszont elképesztő, a játékban bármelyik fényforrás elpusztítható, legyen az egy asztali lámpa vagy egy utcai villanypózna! Nem sok időnek kell eltelnie, hogy rájöjjünk a helyes metodikára, mielőtt berobbanunk valahova érdemes sötétséget teremteni, majd onnan osztani az áldást. Nagyon jó, hogy amint elalszanak a lámpák és előhívjuk túlvilági segítőnket a környék sárgásan illuminálni fog, mely pont elég arra, hogy abszolút lépéselőnybe kerüljünk a vakon kóválygó ellenfelekkel szemben, arról nem is beszélve, hogy a Sötétség-állapot egyik kellemes mellékhatása, hogy alig sérülünk és gyorsan gyógyulunk. Hadd meséljek el egy példát, egyik részben egyik főbb ellenfelet üldöztem, háztetőn, lakásokon keresztül. Ő futott, én pedig lassan, komótosan követtem, módszeresen elpusztítva minden fényforrást, csak sötétséget hagyva magam után. Aztán betoppantam a helyi rendőrőrsre, de mivel hátulról érkeztem, nem vettek észre, nyugodtan kávéztak, beszélgettek. Dupla pisztolyommal néhány lövéssel teljes vaksötétbe borítottam a helyet, majd Darklingek segítségével módszeresen végeztem minden zsaruval, esélyük sem volt, csak kiabáltak, sikítoztak. Leírva talán annyira nem érzékletes, de a játékban annyi hasonló motívum van, hogy pillanatok alatt úgy fogjuk érezni, mi vagyunk a helyi mofo, egy igazi kemény csávó, akinek nincs ellenfele.
[Nincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!]
A fenti sztoriból is látszik, hogy a Darkness nem az az FPS, amit gyerek mellett is lehet játszani. Itt bizony nem földön kívüliek lesznek, embereket fogunk szó szerint lemészárolni, méghozzá rettentő véres módon. Már az se semmi, ahogy a Creeping Dark erőnk szó szerint letépi az ellenfeleink arcát, de ha még azt is elmondom, hogy úgy tudjuk sötét erőnket fejleszteni, hogy elhullott emberek szívét tépjük ki, onnan lehet sejteni, hogy nem az a virágos, rétes látványvilágot tartogatja a játék. Egy ponton pedig elkerülünk New Yorkból egy rettentő fura világba (melyről szándékosan nem beszélek, legyen meglepetés), ahol konkrétan átfordul az egész néha horrorba.
Az ellenpont viszont az, hogy Jackienek vannak barátai, van barátnője, van élete, és ezt nekünk egy ideig élnünk kell. Meglátogatunk idős nénikét, leülünk és megnézünk egy filmet barátnőnkkel, mind olyan mindennapi dolog, mely rettentő életszerűvé teszi ezt az egyébként teljesen fikciókra épülő játékmenetet.
Mindezt megtámogatja a látvány és a kitűnő zenei aláfestés és narrálás. A grafika messze van attól, hogy úttörőnek, mindent überelőnek nevezzük, de nem is ez volt a cél szerint. A srácok inkább olyanra csinálták meg, hogy minél inkább életszerű legyen a látvány, el tudjuk hinni, hogy tényleg New Yorkban vagyunk. Ez pedig sikerült. A koszos sikátorok, a szétnyűtt apartmanok, a veszélyesnek tűnő metró... minden olyannyira autentikus, hogy talán a Max Payneben éreztem utoljára, hogy igen, ez így nézne ki akkor is, ha a valóságban nézném meg. A zenére is csak pozitív jelzőim vannak, a lágy zongora pillanatok alatt vált át vad harci muzsikába kórusokkal és nagyon sokat nyom a hangulat megteremtésében, ami pedig végképp viszi a pálmát az a beszélgetések. Jackie igazi olasz gyerek, rettentő jó dumával. Hogy ezt hol hallgathatjuk meg? A pályák között! Nagyon ötletes és hangulatos lépés, hogy amíg egy-egy pályarész töltődik, mi meghallgathatjuk Jackie elmélkedését, mely néha kapcsolatban van az adott feladattal, másszor csak valami régi sztorit húz elő. Nem tölt sokat a játék, de néha azt kívántam, bárcsak töltene még, hogy tovább vigyoroghassak valami beszóláson.
Eleget ajnároztam már? Akkor húzzuk elő a hibákat is, bár nincs rettentő sok belőlük. A beszélgetésekkel függ össze, hogy valamiért a karakterek inkább a kezükkel beszélnek. Úgy értem, a szájuk alig mozog, a kezük viszont elképesztő mértékben gesztikulál. Elhiszem, hogy a Keresztapában is hasonló volt, de ez egy kicsit túlzás. Érdekes volt megszokni a mozgást is, Jackie ugyanis lényegesen lassabban mozog, mint bármelyik másik játék főszereplője, ehhez viszont hozzá lehet szokni idővel. Ami viszont fontos, bár a játékban van on-line multiplayer (és split screen is, ha valakit érdekel), ez a fejlesztők bevallása szerint is csak azért van, hogy el lehessen mondani, ezt is tettek bele. Egyszer érdemes kipróbálni már csak azért is, mert itt direktben irányíthatjuk a Darklingokat, ami elég vicces, de hosszútávon eléggé lapos itt a játékmenet.
És nagyjából ennyi hibát lehet felhozni, minden más teljesen el lett találva. A sztori pont olyan hosszú, hogy ne unjunk bele, az újrajátszhatóságot pedig fokozza a temérdek megnyitható extra. A városban elszórtan találunk telefonszámokat, melyeket felhívva nyílnak meg ezek, koncepcióképeken és videókon kívül komplett Darkness képregényeket is végignézhetünk! Amitől pedig bármilyen apróság is, nyomban lepetéztem, a játékban több helyen is lehet tévét nézni. Igen ám, de itt nem ilyen 20 másodperces kis flikkek vannak, hanem komoly, fél-egy órát is nyomó filmek, sorozatok, melyeket lazán meg lehet nézni! Nem fontos, nem kapcsolódik a játékhoz, de haaaangulatooooos!
Mit lehet ezek után még írni? A Starbreeze megint belenyúlt a jóba, a Riddick után megint sikerült egy olyan játékot összehozni, mely valamennyire másképp áll a megszokott FPS felhozatal által kínált dolgokhoz és ez éppen elég ahhoz, hogy rettentő élvezetes legyen az utolsó percig. Aki képregényhősnek akarja magát érezni, de nem szereti a harisnyagatyás jófiúkat, az mindenképp próbálja ki a Darknesst, itt a tökös legényeké a főszerep!