Frédéric Chopin 1810-ben született Varsó külvárosában, majd harminckilenc év múltán, 1849-ben hunyt el Párizsban. Számunkra ez utóbbi dátum a fontosabb, ugyanis fura, sőt már-már morbid módon a Tri-Crescendo szerepjátéka a neves zeneszerző utolsó perceibe nyújt betekintést. A helyszín, mint említettem Párizs, egy esős éjszaka, illetve egy kis falu Ritardando mellett egy mágikus világban. A dolog ugyanis úgy néz ki, hogy mi ténylegesen nem Párizsban, hanem Chopin álmában fogunk játszani. Egy álomban tele nagy szemű manga figurákkal, illetve körökre osztott csatákkal... De ne szaladjunk ennyire előre!
Szokás szerint kis történelmi visszatekintés, kik is ezek a srácok a Tri-Crescendonál? Az egyszeri Xbox tulaj nem igazán ismerheti a nevet, azonban a Gamecube tulajoknak ismerősebben csenghet, ugyanis ezek a srácok felelősek a kritikusok által (a közönség által pedig nem annyira) elismert Baten Kaitosért. És nagyjából ennyi, a következő játékuk már az Eternal Sonata, mely azt kell, hogy mondjam, abszolút nem az az általános JRPG. Hogy ez jó nekünk? Szerencsére legtöbbször igen.
Szóóóval, a helyszín, mint említettem egy mágikus noname világ, a főszereplő (igazából a fő-fő-főszereplő, lévén jó RPG-hez hűen itt is tucatnyi karakterrel kell majd az igazságot osztanunk) Polka, egy... hm... mondjuk azt, fiatal leányzó - független megfigyelők szerint tizenkét évesnél nem lehet több - aki a mágia nem túl szerencsés képességével rendelkezik. Nem szerencsés, ugyanis ebben a világban a mágia birtoklása a legbiztosabb jele annak, hogy az egyén egy visszafordíthatatlan és halálos betegségben szenved. Polka ezzel még megbarátkozna, azzal azonban nem, hogy az emberek úgy kerülik, mintha leprás lenne, pedig - bár a végkimenetel ugyanaz - Polka betegsége nem fertőző. Az pedig, hogy az által árult virágport kiszorítja a piacról a jóval olcsóbb mineral powder már mindennek a teteje, így elindul megkeresni a helyi vezetőt, hogy ugyan csökkentse már az adót a virágporon, mert egyébként tutira polgári kört szervez és olyan munkamegtagadás lesz, hogy csak na (vagy csak szomorú arcot vág, igazából erre nem derül fény)!
Eme dicső úton csatlakozik hozzá Chopin is. Igen, ő, illetve mondjuk azt, asztrális megtestesülése, merthogy ő most igazából épp haldoklik, ráadásul eme ténnyel a játék folyamán teljesen tisztában is van. Aztán találkoznak még egy rakás egyéb fontos és nem annyira fontos karakterrel, melyekben két közös dolog van, egyrészt az, hogy nevük egy-egy zenei kifejezés, másrészt, hogy valamiért mindegyiküknek szúrja a szemét az uralkodó mineral powderrel való mismásolása, imigyen már meg is van a közös, magasztos cél. Bár próbáltam úgy tálalni, a játék sztorija közel sem olyan magasztos és pátosszal teli mint a szokásos szerepjátékoké, azonban talán éppen ezért valamivel jobban megérthető. Arról nem is beszélve, hogy a sztori elemei kisebb-nagyobb részben Chopin életére utalnak, ezt pedig a játék több kis átvezető jelenetben az arcunkba is tolja. Érdekes pillanatok ezek, a sztori megszakad, mi pedig kapunk egy tucat képet és egy kis történelemórát. Elsőre érdekes volt ez a kis intermezzo, azonban talán a kelleténél kicsit jobban szakítja ez meg a játékmenetet. Lényeg a lényeg, a játékot nem az epikus sztorija miatt fogjuk megszeretni.
Akkor mi miatt? Huhh, hol is kezdjem? Azt hiszem a grafikánál, úgyis ez lesz a legszembetűnőbb. A látvány ugyanis Gyönyörű, így, nagy g-vel. A karakterekre nem elég csak annyit mondani, hogy cell-shaded technikával lettek kidolgozva, mindenki úgy néz ki, mintha egy profi festő alkotta volna meg őket. Az arcuk, a mozgásuk, bámulatosan életszerű, a rajzfilm-szerű grafika itt nem a hiányosságokat fedi el, a szereplők ruhájának minden apró kis részlete bámulatos pontossággal jelenik meg a képernyőn. E mellé társul a páratlanul részletesen kidolgozott környezet, gyönyörű mezők, cuki kis falvak, hangulatos barlangok, nem akarom felsorolni, látni kell mindet.
Ami pedig a grafikánál is jobb az minden bizonnyal a zene. Nem véletlen hívták Chopint a zongora poétájának, az esetenként felhangzó dallamok pillanatok alatt elvarázsolják az azt befogadni képes embert. Amennyiben pedig nem a mester műveit hallgatjuk, egy másik éra zenei nagyágyúja varázsol el minket: Akira Yamaoka felelős a játék zenéjéért, az ember, akinek a neve ha máshonnan nem, a Silent Hill sorozatból ismerősnek kellene, hogy legyen. Felteszem, az Eternal Sonata azon ritka játékok közé tartozik, ahol előbb voltak meg a zenék, majd köréjük épület a tényleges játékmenet, annyira egybeolvad, annyira függ egymástól a kettő. Nem véletlen, hogy a játék menüjében megtalálható az összes zene, ezek ugyanis olyanok, melyeket akkor is jó hallgatni, ha nem is játszunk.
MÉG NINCS VÉGE, KATT AZ OLDALVÁLASZTÓRA A FOLYTATÁSÉRT!
Fentebb említettem, mennyire más az Eternal Sonata, mint a legtöbb JRPG. Itt példának okáért nincs jelen a máshol oly zavaró random encounter, azaz hogy bármikor megtámadhat minket a térképen egy-egy szörny. Nem, itt a pályán minden ellenfél ténylegesen jelen van, azaz ha ügyesek vagyunk nyugodtan ki tudjuk a legtöbbet keresni. Más kérdés persze, hogy miért akarnánk ezt, hiszen értékes tapasztalati pontokat csak harcoknál kapunk - a játékban ugyanis kis túlzással nincs semmilyen mellékküldetés! A linearitás az Eternal Sonatanál új értelmet nyer, ugyanis soha nem lesz olyan, hogy nem tudjuk mit kell tennünk, vagy merre kell mennünk. (Olyan azonban igen, hogy nem tudjuk HOGYAN jutunk el oda, ahova akarunk, elég aranyos kis labirintusokat fogunk majd később kapni...) Általában úgy néz ki a dolog, hogy kapunk egy kisebb-nagyobb labirintust jól megtömve szörnyekkel, illetve néhány kellemes loottal. A feladatunk mindössze annyi, hogy a pálya elejétől a végéig eljussunk, ahol általában találunk valami keményebb bosst, majd kis sztorizás, néhány cut scene, kis járkálás és jön a következő dungeon. Még a szintlépés is totálisan le van egyszerűsítve, nincs semmi képesség-fa, egyszerűen HP pontjaink, illetve főbb képességeink nőnek valamelyest bizonyos mennyiségű harc után.
A harc viszont, na az már egy cifra dolog! Kettő, de inkább három karakterrel harcolhatunk egyszerre, szemben velünk szintén kettő, vagy három ellenfél. A dolog ott bonyolódik, hogy csak egy bizonyos időt kapunk arra, hogy aktuális karakterünkkel valami értelmeset cselekedjünk. Kezdetben amíg nem mozdulunk meg, addig nem kezd a számláló visszaszámolni, később már ilyen luxusban sem lesz részünk. Amint elindulunk az egyik ellenfél felé kapunk öt másodpercet (később négyet) hogy támadjunk, tárgyat használjunk, vagy speciális képességünk használjuk. Minden sikeres támadásunkkal minimális időt nyerünk, nem kell sokra gondolni, ha minden ütésünk célt ér, akkor is maximum úgy egy plusz másodpercet nyerhetünk. Speciális képességeinket is bármennyit használhatjuk az adott időkeretben, nincs mana vagy bármi ami meggátolna - azonban mivel ezek tovább tartanak mint egy normális támadás, nagyjából egy speciális támadás felemészti a teljes körünket. Eddig érthető? Király, akkor bonyolítsuk! Kezdjük mondjuk azzal, hogy támadásaink, ha sikeresek, akkor kombókba fűzhetőek. Összesen harminckét ütést tudunk egybefűzni, és hogy mi a haszna? Mindössze annyi, hogy speciális képességeink erejét iszonyatos mértékben tudja növelni egy-egy betározott kombó tehát megéri okosan használni szimpla és speckó támadásainkat. Amennyiben ellenfelünk támad, megfelelő időben védekezve nagy mértékben tudjuk a csapás erejét csökkenteni, érdemes erre is odafigyelni, sőt, később speciális támadásokat is összefűzhetünk majd!
Ami pedig az egészre pontot tesz az a fény és sötétség szerepe. A legtöbb ellenfelünknek két formája van, saját támadásfajtákkal, erősségekkel attól függően, hogy éppen fényben vagy árnyékban állnak-e. Nagyon lényeges dolog ez, teljes taktikákat tud megváltoztatni egy gonosz sziklaárnyék. Speciális támadásaink is aszerint oszlanak el, hogy sötétségben vagy fényben állunk, sőt, bizonyos fegyvereink is hatásosabbak ellenfeleink sötét vagy világos formája ellen! Van még néhány finom apróság, azonban ezek felfedezését már rátok hagyom, azt ennyiből is lehet látni, hogy a harc rendkívül komolyan felépített lett, ami viszont meglepő, minden komplikáltsága ellenére a csaták igazából nagyon is átláthatóak, jól irányíthatóak, és kétség kívül nagyon élvezetesek!
Eddig ugyebár elég vegyes képet mutat a játék, így a teszt végére még néhány szomorú negatívumot is kénytelen vagyok felsorolni a tisztánlátás végett. A linearitásról már írtam, érdemes megemlíteni azt is, hogy adott pályaszakaszok nincsenek elhalmozva ellenfelekkel, gyakorlatilag helyszínenként kettő, maximum három különböző fajta fog feltűnni. Nem túl változatos, pláne hosszabb szakaszokon. Bár a játékban választható az eredeti japán, illetve angol szinkron is, egyikkel sem érünk túl sokat. Utóbbi szimplán amatőr hisztis-picsogós, előbbi szintén de legalább még nem is érti az átlag játékos. Oh, jut eszembe, a játék vége felé ha jót akartok mindenképp váltsatok angol nyelvre, ugyanis a végén lévő videók egy részéből kimaradt a felírat! A-ma-tőr hiba...
Nagyjából ennyi, most pedig megkérnék mindenkit, fogjátok ezeket a hibákat és felejtsétek el! Ugyanis játék közben, hacsak nem figyelünk külön oda rájuk, nem igazán fognak feltűnni, annyira magával ragadó a játékmenet, annyira hangulatos a játék. A Tri-Crescendo kitűnő munkát végzett, egy igazán nagyszerű szerepjáték került ki vigyázó kezeik közül, mely egy kicsit több odafigyeléssel instant klasszikus lett volna. Így “csak” egy átlagon felüli kaland, amit kötelező kipróbálnia mindenkinek, aki a műfaj, vagy Chopin zenéje iránt érdeklődik.