Valamivel több, mint egy éve van piacon a PlayStation3. Keserű egy év volt azon játékosok számára, akik megpróbálták (ha másnak nem, hát önmaguknak) bebizonyítani: megérte azonnal kifizetni a gépért a borsos, 600 Eurót is elérő árat. A konzol napról-napra veszítette el exkluzív címeit, ami pedig megmaradt (Heavenly Sword, LAIR), abban sem volt köszönet. Idejekorán, megfelelő optimalizálás nélkül adták ki ezeket a magasba hájpolt - de a kritikusok asztalán nagyot csattanva elhasaló játékokat. A nem exkluzívok meg olyanok amilyenek, egy-két kivételtől eltekintve rosszabbak, mint a másik gépen.
Csak az előzetes képek és videók alapján talán senki sem támasztott volna hatalmas elvárásokat vele szemben, az események fent leírt alakulása miatt a Drake's Fortune mégis, - szó szerint - belekényszerült a helyzetbe, miszerint meg kell hoznia a várva várt áttörést. Meg is hozta, ezután már bárki széles mosollyal mutogathatja a tévé alatt/mellett doromboló fekete cicát.
Nathan Drake egy fiatal, még a halál torkában és vicceket mesélő, bohó kalandor, aki önmagát Sir Francis Drake, a neves kincsvadász leszármazottjának tekinti. Állítását azzal bizonyítja, hogy nála van ük-ük-ükapjának gyűrűje, minek segítségével sikerül felkutatnia Sir Francis sírját. A sírt, amiben holttestet nem, de egy El Dorado-ba, az aranyvárosba vezető térképet talál. Útján ketten segítik: Elena, a kutatást kezdetekben finanszírozó tévétársaság riportere, illetve Sully, Nathan enyhén korosodó, sok adóssággal küszködő, de igaz barátja. Ki-ki saját céljának beteljesülése reményében, de együtt, a Panama partjainál megtalált napló alapján indulnak el megkeresni a kincset, amire - ahogy az már lenni szokott - másoknak is fáj a foga.
A Naughty Dog sikeres transzplatációt hajtott végre a klasszikus kalandfilmek hangulatának átemelésénél. Nathan Drake, vagyis Nate egyenesági leszármazottja, modern kori inkarnációja Indiana Jonesnak és Allan Quatermain-nek, a játékot pedig ugyanaz az atmoszféra lengi körül ami a kincskeresős mozikat. Ennek megvalósításához nem lenne elég az alapösszetevők lemásolása, vagyis a távoli trópus vagy egyéb egzotikus környezet, a letűnt kultúrák után maradt kincsek és csapdák, vélt vagy valós természetfeletti jelenségek, váratlan fordulatok, életveszélyes jelenetek, na meg a jobbnál-jobb poénok. Szükség van arra is, hogy a játékos úgy érezze, ő a főhős, részt vesz a kalandban. A Naughty Dog úgy találta ki, tálalja a játékot, akár a jó rendező, a mozivászon és a mozigép a filmet: megszakítás nélkül, folyamatosan, kizökkenésre esélyt nem adóan.
Először is azáltal, hogy az átvezető filmek a játék motorjával készültek, így az események folyamata megszakítatlan. Míg a tényleges grafikájánál sokkal szebb cg-videókat tartalmazó játékok esetén egy-egy átvezető film megszerzendő jutalomnak vagy pihenőhelynek tűnhet, addig a Drakes Fortune-ban minden egyformán szép, minden szépen egybe van csiszolva. A töltőképernyő szinte 100%-os kitiltása pedig szilárd aranyfoglalatot biztosít a játék folytonosságának. Akárcsak egy filmnél, nincs megállás, töltőcsíkos vagy hosszan fekete képernyő. Ha egy átvezető közben a szereplők belépnek egy házba vagy barlanga, a következő pillanatban már onnan folytathatja a játékos a kalandot, saját maga. Ha pedig Nate-et lelövik vagy lezuhan egy szakadékba, akkor pár pillanattal korábbról - virtuális checkpoint-tól újrakezdve - szintén azonnal folytatható a játék, nem kell mindent újra végigszenvedni. Nincs energiacsík és gyógyító elsősegélycsomag: Gears of War módra, Nate sérüléseinél fakulni kezd a képernyő, egyre erősebb szívdobogás hallható, de ha sikerül sebesülés nélkül kihúzni egy kis ideig, akkor minden visszaáll színesbe, alapállapotra.
Nagyon nincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!
Grafikáját tekintve felsőkategóriás a játék. Bár az élettel telire sikerült dzsungel a rengeteg vízzel és vízeséssel, a középkori kastély és monostor, az ősi romok és barlangok változatos és szó szerint gyönyörű képébe helyenként belerondít egy kis vsync és textúra kirakási késés, ez utóbbiak olyan kis mértékben vannak jelen, hogy alig tűnnek fel, a játékmenet sodrásában pedig nem is lehet rájuk figyelni. A karakterek animációja életszerű és - kifejezetten főszereplő esetében - rengeteg mozgásfajtát tartalmaz. A részletességről árulkodik Nate pólójának mozdulatokhoz igazított gyűrődése, a trópus buja növényzete, a mozgó lombkoronákon átszűrődő fény- és árnyék játéka. Van benne némi csalás, de a végeredmény szempontjából mindez lényegtelen: a játék több mint szép. A zenét és hangokat szintén szépen rendberakta a Naughty Dog. Rengeteg a beszéd, Nate szinte minden pillanatot kommentál, legyen szó a füle mellett elsüvítő golyókról vagy egy hatalmas szakadék megpillantásáról. Aláfestő hangokat tekintve szintén hűek maradtak a mozihoz: kalandfilmek zenéje, rengeteg, energiát pulzáló dobbal.
A játékmenet három támpilléren áll. Az első az ugrálós/mászós/kapcsolgatós rész, sok leomló platformmal és liánnal, kevesebb gondolkodást, több ügyességet igényelve. A második a harc, ami egyszerre fegyveres, ököl és hátulról fojtogatós. Nate két lőfegyvert cipelhet egyidejűleg, egy kicsit és egy nagyot, illetve lehet még nála néhány kézigránát, aminek dobási t ávolsága a sixaxis-szal állítható. Elsősorban fedezékből kikukucskálva vagy vakon leadott lövésekkel lehet túlélni a csatákat, de sietni kell, mert az ellenfelek okosan, több oldalról kezdik el becserkészni a sokáig egy helyben bújkálókat. A fegyverraktárat is sikerült rendesen kitakaritani, itt van minden, az egyszerű pisztolytól a mesterlövészpuskán, robotzsarus Desert Eagle-ön át a gránátvetőig. A harmadik elem a menekülős/járműves, pánik-pillanatokból álló jelenetek. Ezekből van a legkevesebb, de talán ezek a legélvezetesebbek.
A játék hossza és az irányítás minősége között ellentétes arányosságot lehet felfedezni. Sokan rövidnek tekintik az elsőre 9-10 órás végigjátszási időt, pedig benne van minden tartalom, ami a hasonló játékokban, leszámítva azt a pozitív tényt, hogy az Uncharted-ban nem kell kulcsokkal rohangálni A-pontból B-be, aztán megint A-ba, illetve nem kell fél órán át bámulni egy sziklapárkányt ahhoz, hogy rájöjjön az ember, hogyan juthat el oda. Gördülékeny, az egy helyben szerencsétlenkedést megelőzni kívánó a rendszer, egy ki- és bekapcsolható funkcióval pedig még segítséget is ad az esetleg elakadóknak, a helyes irány megmutatásával. Ettől függetlenül - jóból sohasem elég alapon -, lehetne még egy kicsit hosszabb, de semmiképp sem lehet túl rövidnek nevezni.
A plusz nehézségi fokozatok, a fellelhető kincsek (galériában forgatva bámulhatók, az egyszeri végigjátszásnál megtaláltak megmaradnak és legközelebb már csak a kimaradtakat kell megkeresni) és az X360 játékokéhoz hasonló, beépített achievement-rendszer mind érdemessé teszi arra, hogy újra és újra végigjátszható legyen, így tolva ki a tényleges szavatosságot.
A MEGLEPETÉS
Utolsó harmadában a játék szó szerint kifordul önmagából. Történetileg olyan fordulatot vesz, ami miatt a játékmenet is teljesen megváltozik, így az addigi fedezékből lövöldözős, felfedezős irányítást el kell felejteni, mert valami egészen más kezdődik, valami olyan, mintha Freddy Krueger megjelenne egy Tokio Hotel koncerten. Hogy pontosan mi, az legyen meglepetés azok számára, akik még nem játszottak vele.
Összegezve: egy évvel a gép megjelenése után a PlayStation 3 megkapta végre azt a játékot, ami nem egyszerűen játékkínálatának eddigitalán legjobb darabja, de az idei év egyik legnagyobb meglepetése is. Megszerzendő kincs minden kalandkedvelő, felfedező beállítottságú játékos számára.