“Vagyok, aki vagyok. Mert valakinek ilyennek is lennie kell” - mondja a pénzért és hatalomért bármire kapható torzonborz Reynald Ridley Scott Mennyei Királyságában. A budget lövöldék hasonlóan nyilatkozhatnának: ilyen vagyok, olcsó és felszínes, nem kérek sokat, nem nyújtok sokat, itt vagyok, vegyél meg, nem fog fájni.
A Soldier of Fortune: Payback ízig-vérig budget lövölde.
Lehetett volna más, nagy és kívánatos - de nem lett. Az Activision a fiók legaljáról húzta elő a sorozatot, a Raven (Return to Castle Wolfenstein, Quake IV) által hegesztett első két epizód a kilencvenes második felében és az ezredforduló környékén kínált akkoriban határozottan kellemesnek számító izgalmakat. A Soldier of Fortune zsoldosos FPS volt, egzotikus lokációkkal, rengeteg rosszfiúval, feszesre hangszerelt akcióval és jó nagy adag, akkoriban csinos botrányokat kavaró brutalitással. Azaz: lett volna honnan építkezni, az eredeti recept korszerű formába öntve manapság is működne simán, a játékosok többsége összes fentebb felsorolt összetevőre vevő 2007-ben is. Az Activision másképp látta: a harmadik részt kiadták bérmunkába a szlovák Cauldron-nak, és valószínűleg egy cetlit is csatoltak a szerződés mellé. Ez állhatott rajta: csak gyorsan és roppant gazdaságosan, nem kell túlbonyolítani, a brutalitást hagyjátok meg, a többit meg rátok bízzuk.
A Cauldron pedig gyártott, olyat, ami az időbe meg a költségvetésbe belefért. Összedobáltak valami történetféleséget, mellé tettek néhány teljesen jellegtelen helyszínt, belehajítottak pár ellenfelet, egy raklap fegyvert, és kész is van, dobozba gyorsan, ki vele a polcokra. A teszt akár véget is érhetne itt: az új Soldier of Fortune maximum a címében emlékeztet az elődökre, minden más feledhető, sőt, határozottan felejtendő.
Kezdjük a pozitívumokkal - ezekből van kevesebb. A SoF: Payback nem ronda játék. Szépnek sem szép, de nem bántja a szemet, több jelből arra következtetünk, hogy az Activision a Call of Duty 2 motorját adta át a Cauldron-nak, ők pedig játszadoztak vele egy kicsit, ha már következő generációs (most már nem azok, de mindegy, nevezzük így őket) konzolokra is megjelenik a játék. A játszadozás javarészt kimerül abban, hogy brutális mennyiségű, bár kétségtelenül színpompás ragyogással (bloom, ha így jobban tetszik) maszatolták össze a pályákat. A dolog kezdetben még így-úgy működik, aztán unalmassá, majd idegesítővé válik - az utolsó pálya narancsos-lilás fényei a kőkemény tudatmódosítók világát idézik, lehet, hogy nem véletlenül. A fegyverkínálat, és a gyilkoló eszközök megjelenítése korrekt, kár, hogy az arzenál javarészt kozmetikai célokat szolgál. A missziók előtt választhatunk fegyvert, és választhatunk hozzájuk kiegészítőket is - a játék ugyanakkor semminemű támpontot nem ad ahhoz, hogy a küldetés milyen fegyverzetet kívánna meg, a döntés így teljesen random, lőszer van bőven, tökmindegy, hogy mit, és milyen módosításokkal cipelsz magaddal a harcba. Apropó, fegyverek: a tárazási animációk pofásak és részletesek, a Black-ből átlopott “a háttér homályos, a fegyver kerül fókuszba” megoldás itt is működik.
Negatívumok? Nya, azok akadnak bőven, a játék további összetevői a középszar és a kifejezetten borzalmas között ingadoznak. A sztori, annak ellenére, hogy pofonegyszerű, a Jóistennek nem akar egységes egésszé összeállni, egész végig olyan érzésed van, hogy egy C-kategóriás akciósorozat véletlenszerűen összekevert epizódjait nézed. A lokációk maximum papíron változatosak, valójában háromféle (na jó, három és fél) létezik belőlük: kevés város (az elején), rohadt sok dzsungel (a közepén, jó hosszan, némi barlangászattal keverve) és az uccsó misszió LSD-és beltéri helyszínei. A Cauldron a gazdaságosság jegyében előszeretettel használja fel újra (...és újra, és újra...) a korábban már látott pályaelemeket és objektumokat, sőt, élünk a gyanúperrel, hogy a SoF: Payback középső traktusának nagy részét a tesztünk tárgyával nagyjából egy időben megjelent (szintén általuk elkövetett) Battle for the Pacific című második világháborús (és szintén budget) FPS-ből emelték át. A sztori egyébként a bosszú körül forog, de ez istenigazából csak az utolsó öt percből derül ki, aztán jön egy olyan befejezés, ami nem is befejezés, a játéknak vége lesz, mint a botnak. A Halo 2 legendásan félbevágott záróakkordja ehhez képest epikus, minden szálat elvarró, minden kérdésre választ adó végkifejlet - és akkor még finom voltam. A különbség: a történet kurta-furcsa elnyisszantása itt nagyon nem működik, a fordulat, és az azt megelőző Nagy Végső Harc totálisan érdektelen, csupán azt az érzést erősíti, hogy a Payback-et nem befejezték, hanem abbahagyták. Az erőszak maradt, ha megelégszel a sok éve már látott trancsírozós vigalmakkal (lelőhetők a végtagok, meg a fej), akár még élvezetes is lehet - tíz percig.
Egy FPS-ben persze nem a sztori a lényeg, lövöldözni jöttünk, nem mozizni. Lövöldözni lehet, de a műfaj által megkövetelt alapszolgáltatásokon (jelesül: saját szemszögből lehet rosszembereket gyilkolászni lőfegyverekkel) kívül minimális bónusz lapul a Payback zsákjában. Az akció egyértelműen (és ami még rosszabb: teljesen láthatóan) szkriptelt, minden egy képzeletbeli gombnyomásra indul, és fejeződik be. Hős zsoldosunk női (rádiós) segítője néha felhívja a figyelmünket, hogy nem ártana csendben megközelíteni a célpontot, de a játék erre nem ad lehetőséget, lopakodni, csendben akciózni nem lehet (hiába a hangtompító), az ellenfelek jönnek, ott és akkor, ahol és amikor a szkript előírja nekik. Ha már az ellenfeleknél tartunk: ők mesterlövészek, a célzásért felelős kód elárulja nekik, hogy hol vagyunk, ők pedig lőnek, mint a meszes - minimális tekintettel arra, hogy valójában látnak-e minket, vagy sem. Ez igen sok kellemetlen újratöltéshez vezet, és akkor még nem is beszéltem a Payback által bevetett legkeményebb ellenfélről, az HHSZ-ről. HHSZ, mint Hirtelen Halál Szindróma, olyankor fordul elő, amikor egész egyszerűen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül meghalsz. A játék szkript-rendszere ilyenkor látványosan magába omlik, és rosszkor aktivál bizonyos halálos kimenetelű eseményeket - felrobban melletted egy autó, például, vagy az “ostromlott város” hangulatot erősítő ágyútűz éppen oda csap le, ahol éppen ácsorogni méltóztatsz.
A prezentáció másik sarkalatos hiányossága a hangok színvonala. A fegyverhangok szódával még csak-csak elmennek, de a szinkronszínészek (angol, nem magyar) munkája félelmetesen gagyisztikus, nagyon olcsó, nagyon buta csütörtök délutáni tévészériákban látni és hallani ilyesmit. A legjobb a sérüléskör emberünkből előtörő hörgés, ez inkább emlékeztet az Anal Adventures 8: Backdoor Action jellegű műalkotásokban hallható hanganyagra, mint fájdalmas kiáltásra - de legalább mulatságos. A Payback ráadásul rövid, ha bírod a frusztráló újrakezdéseket, nagyjából négy óra alatt túl lehet lenni rajta, a multi pedig öt perc alatt fedi fel a roppant egyszerű voltát, a maga alap-játékmódjaival és a single szekcióból összenyesett pályáival.
Ha a fentiekből eddig nem derült volna ki: a Soldier of Fortune: Payback igen rossz játék. PC-n valóban budget kategóriában (ergo relatíve olcsón) kínálják, konzolokon (Xbox 360 és PS3) azonban teljes áras, azaz vagy nyáladzó idiótának, vagy roppant tájékozatlannak nézik a potenciális vásárlót. A budget nem szégyen, de nem jogosít fel arra sem, hogy gőzölgő ürüléket pakoljon le valaki az asztalra: a harmadik Soldier of Fortune esetében márpedig nagyjából ez történik. Éppen ezért itt az én aprócska elő-karácsonyi ajándékom az olvasónak: én mazochista kötelességtudatból végigjátszottam, így neked már nem kell.